Negyvenedik, jubileumi évadára készül a Fesztiválzenekar. Fontos dátum a zenekar életében a megalakulás 1983-ban, az 1992-es „Budapestivé” válás és a 2000-es „szabadúszó zenekarrá” válás. Ez utóbbiakkal kapcsolatban és máskor is sokat lehetett olvasni a zenekar finanszírozási, pénzügyi gondjairól, de én most arra vagyok kíváncsi, vajon melyik az a – mondjuk – három dátum, időszak az együttes életében, amelyek a művészi életében, fejlődésében voltak fontos események, jelentettek akár fordulópontot is?
Valóban, a zenekarnak van egy igazi fejlődése, és vannak mérföldkövek is, ezt a zenekar és a közönség is érzi. Az, hogy a sajtóban a fenntartásról volt leggyakrabban szó, inkább az újságírók érdeklődése miatt alakult így. Most örülök, hogy végre másról is beszélhetek, köszönöm. Három korszakot említenék: az első korszakban, a nyolcvanas években az kötött le minket, hogy csináljunk egy jó zenekart. Rengeteget próbáltunk ezekben az első években. 1992-től a Főváros zenekara lettünk, és azt az új célt tűztük ki, hogy Budapesten mindegyik generáció és érdeklődési kör számára nekik megfelelő koncerteket biztosítsunk. Így értettük a feladatot. A kisgyerekek jöhettek a Kakaókoncertekre, a ritkaságokat kedvelők Kocsis Zoli Kávékoncertjeire, a barokk zene rajongói a Vármegyeházán rendezett fesztiválra, miközben a nagyzenekari koncerteket kétszer, majd háromszor megismételtük, így létrehozva a nemzetközi nagyzenekarokhoz hasonló bérleti rendszert és törzsközönséget. Ezután, 2010 körül korszakot váltottunk, és elkezdtük a szélesebb társadalom szolgálatát, mi ezeket Közösségi Heteknek hívjuk. Ezeken a heteken kimegyünk a koncerttermekből és iskolákban, templomokban, vidéki zsinagógákban, idősotthonokban adunk ingyenes koncerteket. Néhány ilyen hétre van lehetőségünk, mert közben leköti a zenekar kapacitását a külföldi turnék sora és a hazai koncerttermi tevékenység. Említhetném mérföldkőként az operák beindítását is: 2011 óta nyolc színpadi operaprodukciót hoztunk létre.
Kezdetben a célt könnyű volt meghatározni: jobbnak lenni, mint az akkori legjobbnak tartott magyar zenekarok. Amikor ez sikerült, jöttek a nemzetközi sikerek is. Mi lett a következő kitűzendő cél? Túl azon, hogy még jobbnak lenni, mire helyezte a hangsúlyt? Mi legyen az, amitől egyedülállóvá lesz a zenekar? Repertoár? Egy sajátos nagyzenekari hangzás?
Természetes, hogy minden előadó, minden zenekar jó szeretne lenni. Az, hogy jobb, mint más, már nem egészséges célkitűzés. A zene nem verseny, senkit nem kell legyőzni. A nyolcvanas években a BFZ alakulásakor sok fiatal zenész érzett frusztrációt, úgy látták, hogy a más területeken kiváló magyar zenei életen belül a zenekarok színvonala nem elég jó, lehetne jobb. Ezért sokan csatlakoztak hozzánk hatalmas odaadással, hogy csináljunk valami jobbat. Engem nem ez a cél hajtott, sokkal inkább egy újfajta reformzenekar létrehozása, ami inkább a nemzetközi mezőnyhöz képest mond újat. Én a világ zenekarait konzervatívnak, megkövesedettnek, gépiesnek éreztem, és ez érdekes félreértés volt az alapító tagok között és köztem. Ők a legjobb magyar zenekart akarták létrehozni, nekik az etalon a külföldi élvonal volt, a nagy bécsi, berlini, londoni zenekarok. Én viszont ezeket éreztem zeneileg unalmasnak, hozzájuk képest akartam új módszert bevezetni. Tehát a kérdésre a válaszom, hogy attól lett a BFZ egyedülálló, hogy megvalósította az eredeti álmomat: hogy egy zenekar olyan kreativitással, szabadon, egymásra figyelve és reagálva, olyan átéléssel játsszon, mint például egy vonósnégyes.
Több világhírű zenekart vezényelt, az amszterdami Concertgebouw, a Berlini Filharmonikusok csak egy-két példa, ha velük hasonlítja össze a Fesztiválzenekart amely – a legszigorúbb kritikusok szerint, és a tavalyi Gramophone díj ezt bizonyítja, a közönség szerint is – velük egy ligában játszik, mi teszi mássá?
Ezt az idelátogató vendégzenészek fogalmazzák meg a legjobban. Más a légkör, a stílus, a hozzáállás. A nagy külföldi zenekarok hatalmas súlyt fektetnek a pontosságra, a feladatok lelkiismeretes teljesítésére. A stressz szintje igen magas, mert nem szabad hibázni. A BFZ is igyekszik pontosan játszani, de nem ez a cél. Mi elsősorban élményt szeretnénk átélni és átadni. Tehát a mi előadásunk néha hibásabb, de sokkal átéltebb, felszabadultabb, örömteli, színes, és így jobban megszólaltatja a művek érzelmi, szellemi tartalmát. Ehhez társul, hogy olyan vakmerő dolgokba is belevágunk, amit a külföldi kollégák nem mernének: énekelünk koncerten, folyton változtatjuk az ülésrendünket, lapról játszunk darabokat.
Van saját, egyéni zenei világa a Fesztiválzenekarnak, van egy autentikus barokk együttese is, széles tehát a repertoár. Min van, milyen szerzőkön, műveken a hangsúly?
A repertoárt minden irányban szélesítjük: nem csak Bachig nyúlunk vissza, hanem Monteverdiig. Európai bemutatót tartottunk egy nagy Philip Glass-oratóriumból, koncertjeinken lehet népzenét is hallani. Nyilván vannak kedvenc szerzőink, mint Mozart, Haydn, Mahler, Brahms, Bartók, Dvořák – ők talán a zenekari műsoraink legfontosabb pillérei.
Gyakran játszanak operát is, úgynevezett félig szcenírozott formában, hangversenyteremben. Ez miért fontos? Nem feltétlenül fedi egymást az operai és a hangversenytermi közönség.
Ha megengedi, száműzném a félig szcenírozott kifejezést a szótárból. Ha egy színész feltesz egy kalapot, az már teljesen szcenírozott előadás. Néhány éve létrehoztam a Fischer Iván Operatársulatot, amely a Fesztiválzenekarral karöltve működik. Ezeknek az előadásoknak egyéni stílusa van: a lényeg az integrált, teljesen organikus zenei és színpadi megvalósítás, amely szakít azzal a már szerencsére leszálló ágú gyakorlattal, hogy az opera vizuálisan újító, miközben a hangzása konzervatív. Nem azért vágtam bele az operarendezésbe, mert úgy érzem, mindent jobban tudok, hanem azért, mert meg akartam változtatni a két szakma feladatait. Általában egy karmester úgy érzi: a partitúrát kell megszólaltatnia. Egy rendező viszont azt a célt tűzi ki, hogy az operát modernizálnia kell, közelebb hoznia a mai korhoz. Ettől a skizofrén kettősségtől akartam eltávolodni azzal, hogy egybeforrasztottam a két hivatást. Legyen egy operaelőadás egységesen modern, a hang és a kép fejezze ki ugyanazt.
A közönséggel való viszonya a zenekarnak különleges, lényegében minden elérhető réteget próbál megszólítani, amibe sok minden beletartozik, a gyerekeknek szóló kakaókoncertektől kezdve, az iskolai, idősek otthonában tartott kamarakoncerteken, a fiataloknak szóló Midnight Music-on át a Hősök terei nagy, ingyenes hangversenyekig. Ezek régóta folynak. Látszik a hatás?
A berlini utcán megszólított egy fiatal hölgy hegedűtokkal a hátán. Elmondta, hogy hatéves korában egy Kakaókoncerten döntötte el, hogy hegedülni szeretne, most ide jár főiskolára. Az éjféli koncerteken visszatérő élményem, hogy egy fiatal azt kérdezi: el szeretne jönni egy rendes koncertre is, hol lehet jegyet kapni?
Például az, hogy egy-egy műsorra háromszor is meg tudják tölteni a Bartók Béla Nemzetközi hangversenytermet, ezeknek is köszönhetők? Mennyire általános ez a világban?
A világ vezető zenekarai általában háromszor játsszák el a műsoraikat. Amerikában kísérleteztek néhány évig egy negyedikkel, kedden, a hétfői szünnapjuk után, de mi, vendégművészek addig tiltakoztunk, amíg abbahagyták. Senki nem akart még néhány napot távol lenni otthonról. A világ zeneélete egyhetes egységekben szerveződik: 2-3 próbanap, 3 koncert hétvégén. Sajnos mi nem tudjuk ezt ilyen konzekvensen nyújtani közönségünknek, mert béreljük a Müpát, amit gyakran nem kapunk meg a hétvégi napokra. Nincs saját koncerttermünk, alkalmazkodnunk kell a többi zenekarhoz, más eseményekhez is.
Egyáltalán, mi látszik – és nem csak a hazai zenei életre célzok –, mi lesz a klasszikus zene sorsa? Nem régi a hír, hogy megszüntetnék az osztrák rádió szimfonikus zenekarát.
Különválasztanám a klasszikus zene jövőjét a zenekarok jövőjétől. Már többször elmondtam a nemzetközi sajtóban is: az a zenekar fogja túlélni a következő évtizedeket, amelyik reformokat vezet be, és sokkal szélesebben, hasznosabban szolgálja közönségét. A klasszikus zene jövője miatt azóta nem aggódom, amióta diákként ezt a néhány mondatot hallottam a csodálatos Szabolcsi Bence professzortól: „Kedves Kollégák, nem kell megkongatnunk a vészharangokat. Amikor a Nyugatrómai Birodalom összeomlott, szintén sokan siratták a kultúrát. Pedig még nyolcszáz évet sem kellett várni, máris megszületett Giotto."
Mi volt ez a negyven év röviden összefoglalva?
Egy csodálatos, örömteli turné.
És milyen lesz a következő?
Már dolgozom a Fesztiválzenekar következő korszakának koncepcióján. Új célok lesznek, új feladatok. Nemsokára elmondom a zenekarnak és a nyilvánosságnak is.
Névjegy
Fischer Iván 1951-ben született Kossuth-díjas karmester, zeneszerző, operarendező, gondolkodó és pedagógus, a Budapesti Fesztiválzenekar zeneigazgatója, Budapest díszpolgára, a brit Királyi Zeneakadémia tiszteletbeli tagja. Zongorázni, majd hegedülni, később csellót és zeneszerzést tanult Budapesten, Bécsben Hans Swarowsky tanítványaként szerzett karmesteri diplomát. 1975 óta koncertezik világszerte. 1983-ban Kocsis Zoltánnal megalapította a Budapesti Fesztiválzenekart. A Lyoni Operaház, a washingtoni Nemzeti Szimfonikus Zenekar és a berlini Konzerthaus zenekarának vezető karmestere volt, utóbbi a kitüntető „Tiszteletbeli karmester” címet adományozta neki. Az amszterdami Concertgebouw szintén Tiszteletbeli Vendégkarmesterének választotta. Rendszeresen vezényli a Berlini Filharmonikusokat, a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekarát és a New York-i Filharmonikus Zenekart is. A Vörös Tehén című operáját 2014-ben mutatták be, témája a tiszaeszlári vérvád. A nevéhez több fesztivál, többek között a Budapesti Mahler-ünnep, az Európai Hidak fesztivál és a Vicenzai Operafesztivál alapítása fűződik. A nemzetközi operaházaknál való vendégfellépéseit követően alapította meg a Fischer Iván Operatársulatot. A nemzetközi kulturális kapcsolatok előmozdításáért végzett törekvéseit a Világgazdasági Fórum Kristály-díjjal jutalmazta.
