Papp Sándor Zsigmond: A végzet derűje

Este volt, álmatlanul forgolódtam az ágyban. Igazából a prérin kellett volna lovagolnom a rettenthetetlen indiánok között, ahogy a nemrég letett könyvben tették a szereplők, de az álom előtti kábulat csak nem akart átrepíteni a vadnyugatra. Mert valahonnan, az este kifürkészhetetlen mélyéből rám zuhant a gondolat: eljön a nap, amikor nem leszek. A halál addig is jelen volt, hiszen a most olvasott regényben is meghalt Winnetou apja és húga, és a filmekben is sebesen potyogtak a lovakról a meglőtt cowboyok. És a mesék is rendszerint úgy végződtek, hogy „boldogok voltak, amíg meg nem haltak”. De hát ki vesz komolyan egy ilyen zárlatot? Ráadásul a lapokon újra és újra feléledtek a szereplők, valahányszor felütöttem a könyvet, igaz, rövid életük nem lett hosszabb, de ugyanúgy beszéltek, éreztek, mozogtak, mint azelőtt. Sőt: arról is meg voltam győződve, hogy a leírtakon és a képernyőn túl van egy titkos életük, amit nem kötnek senki orrára, és ahová elvonulnak, ha letették a jelmezt, ha ki akarnak szállni az örökös körforgásból.

De akkor éjszaka megvillant előttem az igazság: nekem nincs és nem is lesz ilyen titkos életem, rám nem vár hasonló menedék. Olyan kikerülhetetlen volt ez a felismerés, hogy nagyon sokáig nem tudtam elaludni. A plafonra vetülő fénymaradékokban próbáltam vigaszra lelni, kiolvasni valami biztatót a jövőmmel kapcsolatban: hátha valaki velem majd kivételt tesz. Egy varázsló. Isten. A Mikulás. A könyvekben lévő erő. Nyolc- vagy kilencévesen egy olyan szakadékba pillantottam, amelynek mindmáig nem látom az alját. Megismerkedtem közben néhány elmélettel, reménykedővel és cinikussal, választhatok, hogy a reinkarnációban vagy a mennyországban hiszek-e, ahol újra találkozhatom majd az elvesztett szeretteimmel egy örök nosztalgiatúrán, vagy csak abban, hogy a semmi üressége vár, a nemlét végtelenje. Ám igazából annak drukkolok, hogy minél később jutok majd válasz-közeli helyzetbe. Ahogy Woody Allen mondja: „Nem a műveim által akarok halhatatlanná válni. Azáltal szeretnék, hogy nem halok meg.”

Szerencsére vád sosem lett belőle az anyám felé (lásd Szilágyi Domokos: „S miért szültél velem halált!”), megmaradt puszta rettegésnek, amely az életet olyannyira meg tudja édesíteni. A napokban viszont kezembe került Nagy-Britannia leghíresebb törvényszéki kórboncnoka, Richard Shepherd könyve, A halál hét kora. (Nálunk is sikeres a szerző, hiszen a pár hónappal korábban kiadott művét, a Holtak vallatóját ez év elején már nem is lehetett kapni.) Ő az, aki a keze alá kerülők életét a halálukon keresztül vizsgálja, az exit tényei felől, mert a test, akár valamilyen különös napló, rögzíti az ellene elkövetett bűnöket, miközben néhányat próbál helyrehozni. A halál oka persze sokismeretlenes egyenlet eredménye: egyaránt szerepet játszanak benne a születésnél keletkező rendellenességek, a gének, az életvitel és a korosztályokra leselkedő sajátságos veszélyek (a könyvből kiderül, hogy életünk mely szakaszában milyen vezető halálokokkal számolhatunk a statisztikák szerint, és hogy mi mindent művel velünk huszonöt éves korunk után – ekkor vagyunk anatómiailag a csúcson – az öregedés hol lassú, hol gyorsuló folyamata), és akkor a balesetekről vagy az erőszakos halálról még nem is beszéltünk.

Nem azt mondom, hogy megnyugtatott a könyv, de az a szakmai, hűvös tárgyszerűség, amely a patológusból árad (mindazon túl, hogy nagyon jól ír és számos részletet oszt meg életéből, tapasztalataiból), segített pár lépés távolságból szemlélnem a saját bekövetkező halálomat. Azon kaptam magam, hogy találgatni kezdtem, vajon melyik csavar lazulhat majd meg ebben a bonyolult gépezetben, amely majd végiggyűrűzik a szerkezeten, hogy végül megadja magát az idő parancsának. Melyik szokásom, szenvedélyem vagy hozott génem fordul majd ellenem (a balesetekkel és egyéb véletlennel nem számoltam – szokványos és nem regényes véggel kalkuláltam). Hirtelen ott találtam magam a saját testemben, ahogy a szerveim között sétálok, fejlámpával világítva meg a finom elváltozásokat, mintha csak egy különleges cseppkőbarlang alakzatait bámulnám.

Ezen aztán már elnevettem magam, és a derű – furcsamód, a sok szörnyűség ellenére ez árad Shepherd könyveiből is –, mely a halandók egyetlen gyógyszere a mulandóság ellen, hirtelen erőt adott. Dehogy fogok én hadakozni a biológiai vagy egyéb végzettel, dehogy veszek én előleget a córeszből, ahogy kedvenc főnököm mondta egykor. Az öregedés legyen inkább nem múló kihívás, akár egy napról napra változó akadálypálya, ahol senki sem a végső győzelemre hajt. Épp elég, ha sértetlenül teljesítjük az egyes szakaszokat. A minap például azt vettem észre, hogy már főzéshez, a hagyma és a krumpli felvágásához is jobb, ha szemüveget veszek, mert így nem teszem kockára az ujjaimat. Hirtelen úgy éreztem, ezzel fityiszt mutattam a bennem dolgozó időnek. És hogy az a régi nyolcéves gyermek most már végre összegömbölyödve és békésen szundít az emlékeim között. Félelem nélkül.