Sok minden, ami érvényes volt a X. század elején, a honfoglalást követően, nem volt érvényes a későbbiekben. Például az a keleti szokás, amikor az uralkodó vagy a családfő halála után nem a legidősebb fia örökölte a hagyatékát, ami akár egy ország is lehetett, hanem a család (nemzetség, törzs) legidősebb férfitagja. Az államalapítás előtti időkre tekintve, tudjuk-látjuk: Taksony örökségét elsőszülött fia, Géza vette át, akit István, ugyancsak egyenesági örököse követett. Ez már alkalmasint fordulópont?
A kereszténység felvétele rendkívül erős határvonal. Nagyon sok mindent átírt. Rendszerbe foglalta a kereszténység elvei szerint élő emberek életét és ez az élet minden területére kiterjedt. Például megváltozott a feleség és a gyerekek szerepe. Géza esetében a kereszténység felvétele nyers politikai döntés volt. Ő maga nem lett ugyan a kereszténység meggyőződéses híve, erre van is adatunk, de elég intelligens volt ahhoz, hogy lássa (és belássa!), hogy a jövőnek ez az útja, és fiát már a kereszténység meggyőződéses hívévé nevelte/neveltette.
Géza tekinthető az igazi fordulópontnak, de vajon kaphatott-e befolyást, ráhatást apjától, Taksonytól?
Erről sokkal kevesebbet tudunk, de annyira, hogy azt kell mondjam: nem tudjuk.
Arra gondolok, hogy Taksonynak megrázó élményei lehettek, ha igaz, hogy részt vett az augsburgi csatában, ahonnan kevesedmagával nehezen menekült meg, és viszontagságos úton ért haza.
Igazából azt sem tudjuk biztosan, hogy az az első, nyugati keresztény térítés valóban megtörtént-e, hogy Taksonynak volt-e szerepe benne, és ha igen, akkor milyen. De egy biztos: az augsburgi események után (amikor a mégoly magas rangú foglyokat is úgy végezték ki, mint az útonálló gyilkosokat), nem kellett nagyon okosnak lenni ahhoz, hogy akinek hatalma van, az belássa, az addigi nyugati politika nem folytatható úgy, ahogy korábban.
Mi kellett a belátáshoz?
Azt kellett észrevenni, hogy a korábbi széttagolt német fejedelemségek összeálltak és megalakították a Német-Római Császárságot. És azt is, hogy ezzel a jóval erősebb hatalommal nem háborúzni kell, hanem megtalálni a békés egymás mellett élés lehetőségét.
Ez is elgondolkoztató jele annak, hogy az államalapítás nem egy csapásra ment végbe (ahogy a honfoglalás sem), nem Istvánnal kezdődött, hanem megvoltak a különböző előzményei, már a X. század második felében.
A baj csak az, hogy minderről nagyon kevés hiteles adatunk van. A Gézával kapcsolatos forrásokkal jobban állunk, ennél fogva látszik, hogy az ő építkezése tudatos folyamat a Nyugattal való együttélés új formáinak kialakítására. A vele kapcsolatos eseménysorozat koronája az volt, amikor sikerült elérnie, hogy fia, István számára megnyerte a bajor Gizellát. Ez a reménybeli egybekelés egyszeriben feltette az akkori Magyar Fejedelemséget a keresztény Európa térképére.
Még akkor is, ha ez csak szimbolikus eredmény volt...
Igen, de a valódi eredmény az lett, hogy a Nyugat láthatta: az Árpádok Kárpát-medencei erőközpontja kész (és képes) együttműködni a Nyugattal, tehát lehet és érdemes számolni vele. És az ezzel kapcsolatos álláspontját a Nyugatnak is ki kell így alakítania. Ez nagyon szerencsés időpont volt a magyarság szempontjából. Ugyanis III. Ottó császár, aki ekkoriban ült a trónon, a birodalma peremterületén élő népek bekapcsolását a keresztény Európa vérkeringésébe nem agresszív, hegemón törekvésekkel akarta elérni, hanem együttműködésre törekedett.
Az együttműködés alapja pedig minden bizonnyal a kereszténység (és annak felvétele) volt, hiszen egy-két évtizednyi különbséggel keresztelkedtek meg a csehek, morvák, lengyelek, magyarok.
Nekünk annál is inkább jól jött Géza előrelátása, mert III. Ottó után II. Henrik lett a Német-Római Birodalom császára, aki Gizella édestestvére volt és ez elősegítette a frissen megalapított Magyar Királyság első, közel három évtizedének békés fejlődését. Közben zavartalanul ki lehetett alakítani az állam intézményrendszert, meg lehetett találni hozzá a megfelelő embereket, akik jól tudták működtetni.
Ennek a dolognak onnan nézve is nagy a jelentősége, hogy a honi történelmi köztudatban van egy olyan felfogás, amely szerint „minket mindenki bánt, minket mindenki elárul; csal a bíró, lejt a pálya” és így tovább.
Persze ennek a mentegetőzésnek van alapja, de nem mindig. Ebben az esetben, amelyről beszélünk, meg kellene becsülni, hogy adva van egy szerencsés szituáció, amelyben lehetőség volt a folyamatos építőmunkára. Ami azért fontos, mert későbbi történelmünkben voltak hasonló időszakok, amelyeket nem használtunk ki megfelelően. Vagy sehogy. És itt újból hadd említsem Gézát, aki noha nem volt a kereszténység meggyőződéses híve, mert számításból vette fel, viszont a fiát, Istvánt azzá neveltette.
Lehet, hogy cinikusan hangzik, de szerintem a jó politikus sok mindent tesz számításból.
Szerintem az Árpádok nemzetsége elég tehetséges emberekből állt. Még azok is, akiket egyébként nem sokra becsülünk. Például II. Istvánt, Könyves Kálmán fiát, aki nem volt valami sikeres uralkodó. Ugyanakkor jó katona volt. Ellenpélda: IV. Béla, aki csapnivaló katona volt, még a magyar krónikás is csak annyit tudott írni róla szemérmesen, hogy: „a hadban nem volt szerencsés”. Viszont nagyszerű szervezőnek bizonyult, aki a tatárjárás után néhány év alatt szinte újból államot alapított.
A politikusok, meg az uralkodók közt is vannak könyvelő-, menedzser-, meg vezérigazgató-típusok.
Igen, az Árpád-utódok is ilyen sokszínű társaság volt, de a tehetség megcsillanása szinte mindegyikükre jellemző, felismerhető.
Ha a tatárjáráskor (és főként utána) nem olyan király ül a trónon, mint IV. Béla, akkor Magyarország akkor és úgy ért volna véget?
Erre volt esély, de azért erre vigyáztak mások is. Például azok, akik kimenekítették Bélát, amikor válságosra fordult a csata. Felületes szemlélő számára ez maga a hazaárulás: a király elmenekül és hagyja meghalni a népét. Ez a középkort illetően értékelhetetlen felfogás, ugyanis a király maga volt az állam. Gondoljuk csak meg: ha II. Lajos nem hal meg Mohácsnál 1526-ban, mennyire másképp alakult volna a történelmünk…Hadd említsem a bayeux-i falikárpitot, amelynek egyik jelenete azt mutatja, hogy a csata egy válságos pillanatában, amikor Hódító Vilmos alól kilövik a lovát és ő földre zuhan, a közelállók már menekülni kezdenek, attól tartva, hogy meghalt. De Vilmos lábra áll és felemeli a sisakját, hogy lássák az arcát, és hogy él. Győz a hastingsi csatában és Anglia első királya lesz.
És a magyar királyok?
Nos, ők általában nem harcoltak, ehelyett egy alkalmas helyről (ma úgy mondanánk: harcálláspontról) irányították a csatát. Volt, persze, aki mégis beleállt a küzdelembe, mint például V. István, akit elragadott a hév és kockáztatta az életét, de megúszta. Vagy ha olyan rosszul alakultak a dolgok, hogy az uralkodó is kénytelen volt beszállni. Persze nem egymagában, hanem kíséretével, testőrségével.
Ez a keresztény királyság gyakorlatában alakult ki, vagy megvolt már korábban, a honfoglalás idejében is?
Úgy tudom, hogy ennek vannak sztyeppei párhuzamai, vagyis vélhetően már honfoglalás kor előtti örökség. Ezért nem adok nagy valószínűséget annak, hogy Árpád a 907. évi pozsonyi csatában halt volna meg. Egyetlen adat van arról, hogy 907-ben halt meg, Anonymus említi több mint 300 évvel később. Őszintén szólva elég nagy bizalom kell ahhoz, hogy ezt komolyan vegyük, annál is inkább, mert ez lenne az egyetlen helyes évszán Anonymus regényében. A vezér egy diadalmasan győztes csatában hal meg? Menekülés közben nem halhatott meg, mert nem a magyarok menekültek, a csatába meg a sztyeppei hagyomány szerint valószínűleg nem avatkozott be.
Nem arról van szó, hogy senkinek eszébe ne jusson: „ágyban, párnák közt” halt meg a honfoglalás hős vezére?
Valószínűnek tarthatjuk, hogy Árpád az időtájt halhatott meg, de semmilyen megbízható adat nincs arról: hol, hogyan és mikor.
A „mikor” kérdésben a sztyeppei népek gyakorlatára érdemes hagyatkozni. Ugyanis, amikor vezért választottak, rituálisan fojtogatni kezdték, amíg ki nem nyögte, hogy hány évig akar uralkodni. És ha letelt az idő, s nem adta vissza önként a megbízatását, akkor rituálisan megölték. Néha anélkül is. Kurszánnal kapcsolatban is van erről szóló feljegyzés. Ez még érvényes lehetett nemcsak a honfoglalás előtt, hanem utána is…
Nem gondolnám, de tény, hogy mostanában komoly felülvizsgálat folyik a korai magyar idők intézményrendszerével, annak sztyeppei beágyazottságával, a korábban biztosnak vélt kettős fejedelemség rendszerével kapcsolatban. Amennyit én tudok erről, az annyi, hogy elég komoly és megalapozottnak tűnő kételyek merültek fel ezekkel a híradásokkal kapcsolatban.
Nekem nincsenek ezzel kapcsolatban saját kutatásaim, ezért kivárnám az eredményeket és csak utána formálnék véleményt.
Nem az a baj, hogy mai gondolkodásmóddal, mai elvárásokkal közelítünk a sok évszázaddal, akár évezreddel korábban élt emberek viselkedéséhez, tetteik megítéléséhez?
Régi meggyőződésem, hogy helytelen közelítés, ha a régi korok embereit, például az Árpád-házi királyokat csak köztéri bronzszobrokként látjuk. Ugyanis, ha tetszik, ha nem, bele kell törődnünk, hogy ők is emberek voltak, erényeikkel és gyarlóságaikkal együtt. Vannak olyan jellemvonásaik, amelyeket ismerünk, másokat nem, némelyekre következtetni tudunk tetteikből, viszonylag nagy biztonsággal, de a lényeg mégiscsak az, hogy emberek voltak, akik pontosan úgy viselkedtek, mint a mai emberek. Hogy miképpen közelítem a kutatásra kiszemelt területet? Nos, a történelem nem valamiféle salátástál, amelyből kiválaszthatjuk a nekünk tetsző falatot, a többi meg ottmarad, és azzal majd csak kezd valamit a személyzet. Ez nem így működik. Az egész, úgy, ahogy van mind a miénk, és azzal kell valamit kezdeni.
Ha elődeinkkel foglalkozunk, óhatatlanul előjön az ismert József Attila-sor – „öltek, öleltek, tették, ami kell” –, ami minden történelmi korszakra elmondható, szinte közhely.
Hadd mondjak egy ritkán emlegetett és szinte triviális példát: Szent István kemény kézzel leszámolt azokkal, akikről úgy gondolta, hogy erőteljesen szembeszállnak törekvéseivel. Vazult például megvakíttatta. Manapság ez nem tekinthető olyan eljárásnak, amit helyeselhetünk, mindazonáltal Szent Istvánt nem ezért a tettéért szeretjük. Bele kellene törődnünk abba, hogy azokat a modern elképzeléseket, amelyeknek jelentős részét a felvilágosodás alakította ki, nem lehet számon kérni a középkorban élt embereken. Ők ugyanis másféle világban éltek, egészen más volt az, amit ők elfogadhatónak tartottak, és egészen más, amit megengedhetetlennek.
Mondjon példát!
A középkori emberek gondolkodásmódját egyfajta szempontból remekül megvilágítja a perjog egyik intézménye. A magyar középkorban a perek eldöntésének egyik módja volt az eskütétel. Az egyik peres fél állított valamit, és hogyha más módon nem tudták eldönteni a vitatott kérdést, mert az ellenfél mást állított, akkor a bíró valamelyik félnek esküt ítélt. Vagyis: tegyen esküt állításának az igazolására. Ha pedig letette az esküt, akkor megnyerte a pert. Akárhány példát tudunk idézni arra, hogy az a peres fél, aki már addig elég sok pénzt, időt, energiát áldozott a hangoztatott igazáért, az esküt nem merte letenni. Helyette inkább azt mondta, hogy „egyezzünk meg”. És akkor találtak valamilyen kompromisszumos megoldást. Pedig hát, gondolhatnánk mai fejjel, mi sem lett volna egyszerűbb, mint egy hamis esküt letenni és akkor megnyerte volna a pert.
Tanulság: a középkor embere nem politikai állásfoglalásból volt keresztény, hanem valójában.
Vagyis őszintén hitt benne. Ha jól emlékszem, egy francia történész bon mot-ja volt az a mondás, miszerint „A középkori ember úgy volt a túlvilággal, mint a XIX. századi ember Kínával: fogalmunk sincs, hogy mi az, de tudjuk, hogy van. Hogy létezik.”
Miképp volt ez Szent István esetében?
Nem tudjuk, de arról van tudomásunk, hogy engedelmeskedett a tízparancsolatnak: ne ölj! Az ellene forduló Vazult nem ölte (vagy ölette) meg, hanem megvakíttatta, ekképp tette uralkodásra alkalmatlanná. Végül is kegyes cselekedetet hajtott végre. Általában ez a jellemző az Árpádokra. Nem nagyon gyilkolták egymást, holott tudjuk, hogy közeli rokonok (apa és fia, testvér és testvér) között erőteljes, nem ritka a fegyveres összecsapásba torkolló ellentét. Ehhez képest nagyon kevés az olyan Árpád-házi király, akiről tudjuk, hogy megölették.
Visszavetíthető ez a viselkedésminta az államalapítás előtti korszakra?
Nagyon keveset tudunk a X. századi viszonyokról, de azt jól látni, hogy az Árpád-nemzetség oldalágai szép számmal éltek még akkor. A X. század közepén a bizánci császár, magyar látogatói (egyikük Árpád dédunokája, Tormás) közlésére támaszkodva arról tudósít, hogy több oldalága van az Árpád-háznak. És aztán mit látunk a X. század második felében? Azt az egyetlen ágat, amelynek tagjai (Taksony–Géza–István) egyenes úton haladnak a kereszténység felvétele és az államalapítás felé. Mást nem, csak őket. (Meg persze, Koppányt és apját, Tar Szeréndet, csakhogy őket nem tudjuk felhelyezni az Árpádok családfájára, még ha bizonyosnak látszik is, hogy közeli rokonai voltak Gézának és Istvánnak.) Nos, el lehet gondolkodni azon, hogy nagy hirtelen mitől halnak ki az oldalágak. Kérdés(eke)t feltehetünk, bármit mondani viszont felelőtlenség volna. A korai magyar történelem tanulmányozása során gyakran találkozhatunk azzal a mondattal, hogy: „forrásaink elégtelensége miatt ezt sajnos nem tudjuk”. Ez unalmas közhely, de a közhelyek azért létezhetnek, mert van bennük igazság.
Miért?
Mert körülbelül itt van a határ a történész és a történelmi regény írója közt. Egyik oldalon van a tudomány, a másikon pedig a fantázia.
Anonymus is azt írta nevezetes művében, hogy ő nem a parasztok csacska meséire támaszkodik, ami bizonyára úgy volt. Helyette viszont a nemesség emlékezetében megőrzött szájhagyományokat örökítette meg, amelyek akár hasonló mesék lehettek.
Valóban, azt szoktuk gondolni, hogy Anonymus számos állításával saját korának, a XIII. század elejének nagyúri rokonsági hagyományait őrizte meg. Nagy kár, hogy a parasztok csacska meséit nem írta le, mert az is érdekes lenne néhány száz év múltán számunkra.
Főként, ha a kettőt egymás mellett lehetne olvasni.
Igen, de hát nem tehetünk neki szemrehányást, és ha tennénk is, mire mennénk vele. Minden valószínűség szerint a szájhagyományok alapján nemzedékről nemzedékre átörökített elbeszélések az akkori élet részét képezhették, de csak annyi maradt ránk ezekből, amennyit a krónikaírók (Anonymus, Kézai Simon) leírtak. Amit ők nem jegyeztek le, az jószerével végzetesen elveszett, mert a század-(és ezred-)fordulón a kereszténység felvétele és az államalapítás egyik következménye az volt, hogy megnyílt a magyarság előtt az akkor már ezer éves kereszténység internacionális kultúrája. Ez a kultúra áradt befelé, de idővel a magyarság is hozzátette a magáét, jöttek-mentek az impulzusok és mindez elmosta a korábbi pogány kor emlékeit.
Ezek a meg nem írt, de minden bizonnyal megtörtént dolgok, amelyekről nincs megalapozott tudomásunk, mert nem támaszthatók alá tudományosan, úgy alakítják mind a magyar történelmet, mind a korai Árpád-kor történetírását, ahogy a világmindenséget alakítja az úgynevezett sötét anyag. Nem tudjuk, nem látjuk, de érezzük a háttérből, és legfeljebb a következményekből sejtjük a létezését. Ehhez hasonlóan, az emberi hiedelmek, szokások évszázadokon átívelve élnek és érvényesek. Sőt, a törvényt gyakran áthágják, a szokásokat szinte soha.
Igen, ez így van. A magyar jogtörténet egyik jól ismert jelensége, hogy a középkori Magyarországon a szokásjognak törvényrontó ereje van. A szokásjog azt diktálja, hogy a konfliktusokat úgy kell megoldani, ahogyan azt az ősök tették, mert az nemcsak hasznos, hanem erkölcsi szempontból is helyes. A törvény ellenben a középkorban is éppen olyan, mint manapság, a jogalkotói akaratot önti formába, ami aztán vagy összhangban van a szokásjoggal vagy ellentétben, s az utóbbi esetben a szokásjog ereje kikezdi a törvényét.
A szokásjog esetében ugyanakkor szembe kell néznünk azzal, hogy nem tudjuk, miképp alakult ki és főként mikor, mióta érvényes, hol volt a kezdete.
Amikor az írott forrásainkban feltűnik egy szokásjogi intézmény, vakarhatjuk a fülünk tövét, hogy akkor ez most milyen régi korból ered és az első feltűnése mennyire áll közel a gyakorlat kialakulásához, és sajnos, a legtöbb esetben erről fogalmunk sincs. Van a történelmi megismerésnek egy korlátja, amit tudomásul kell venni.
Azt mondja a középkori latin szólásmondás: „ignoramus et ignorabimus” – szó szerint: nem tudjuk és nem fogjuk tudni. Értelemszerűen: ismeretlen és megismerhetetlen.
Én a rét-példát szoktam használni ezzel kapcsolatban. Sétálunk a réten és amit látunk, virágokat, köveket, alatta bogarakat, nemcsak nézegethetjük, hanem meg is vizsgálhatjuk. Aztán elérünk egy korlátig, amelyen már nem tudunk átmászni, de átlátunk felette, mögötte folytatódik a rét, és ha ott is látunk hasonló dolgokat, akkor joggal feltételezzük, hogy olyasfélék és úgy működnek, mint a mi rétünkön, de megtapasztalni már nem tudjuk. Ezt a helyzetet kezelhetjük úgy, mint amikor ismert forrásainkra alapozunk feltételezéseket. Aztán, ahogy a távolba pillantunk, látjuk, hogy a rét a távoli dombig folytatódik, de arról, hogy domb túloldalán mi van és az milyen, már fogalmunk sincs, és ezt tudomásul kell vennünk.
