- Fájdalombuborékban

Van az úgy néha, hogy egy előadás végén azt érezzük: ez igazán fájt. És nem azért, mert rossz volt, mert nem tetszett, sőt. Sokkal inkább azért, mert olyan ismert fájdalmakat hozott felszínre bennünk, ami által a színpadon megjelenített események, érzések, jelen időben váltak eggyé a sajátjainkkal. Olyannyira, hogy amikor a végén kilépünk az utcára, tudunk örülni a saját életünknek, annak, hogy ez most itt nem velünk történt meg.

Kellenek az ilyen művek, de óriási a rendező feladata abban, hogy úgy egyensúlyoztassa az előadását, hogy a nézőkben keletkező feszültség még éppen elviselhető legyen.

A párizsi Opera Comique Az árvíz (L'Inondation) című kortárs operájának premierjén létre tudott jönni ez a kényes egyensúly, hiszen Joël Pommerat nemcsak rendezője, hanem írója is a történetnek, így teljesen más szinten képes dekódolni azt. Együtt álmodták színpadra Francesco Filidei olasz zeneszerzővel Jevgenyij Zamjatyin 1929-es novelláját egy gyermektelen párról, akik egy várost ketté szelő folyó szigetén laknak. Egy olyan szigeten, amit a szezonális áradások rendre elvágnak a parttól, ám ahol nincsenek egyedül, mivel egy egész közösség él, dolgozik a szigeten található gyárban és környékén. Nincs gyermekük, hiába minden. Életük monotonitásában egyre mélyülnek a csöndek. Egy nap aztán a házuk legfelsőbb szintjén lakó férfi meghal, és egy lányt hagy maga után. A pár magához fogadja, hiszen akár a gyerekük is lehetne, és a lány szépen lassan átveszi a nő helyét a férfi szívében – és ágyában.

Az asszony fokozatosan elnémul, és ki nem mondott szavakból épített falai mögé rejti fájdalmát, megcsalt női poklát. Szigetüket ismét elöntik a folyó vizei, és mire az ár elvonul, a lány eltűnik. Egy idő múlva a nő terhes lesz, majd egy kislánynak ad élet, és az annyira áhított gyermek érkezésével a hallgatása is megtörik, és mint a gátakat áttörő víz kiszakad belőle a lázas vallomás: ő ölte meg a lányt, hogy ismét feleség, és végre anya lehessen.

A színpadon felépített háromemeletes, lakásokra osztott házban végig szimultán életeket láthatunk, amik hol összefonódnak, hol egymás kontrasztjaiként húzzák alá a fő történetet. A földszinti lakás a páré, az első emeleten egy három gyerekes család lakik, a két tető manzárdban pedig a lány az apjával annak haláláig, és egy rendőr, aki egyben a történet narrátora is.

A zene, mint baljóslatú hangkupola lebeg az egész történet felett, nincs benne egy pillanatnyi boldog akkord, vagy megnyugvást adó hosszabb harmónia. Őrületes hangkavalkád, amibe számos, operaszínpadon általam még soha nem hallott hanghatás vegyül: madárcsicsergést, gyereksírást vélünk felfedezni, meg kongást, hörgést, fűrészelést, és még ki tudja, miféle zajokat, melyek mind ugyanazt vetítik elő: itt valami készül. Minden tisztelet megilleti az este fiatal karmesterét, Leonhard Grams-ot, aki kifogyhatatlan energiákkal és biztos kézzel vezeti át zenekarát ezen a teljességgel szokatlan, egyben játszott, kétórás (!) zenei anyagon.

Bár operaházakban megszokott módon feliratozva megy az előadás, mégsem kell olvasni, az énekesek tökéletes dikciójának hála (ami valljuk be, igen ritka) minden egyes szót érteni a franciául énekelt szövegből.

A nőt megformáló Chloé Briot művészi önfegyelme egészen páratlan, mert – tévedés ne essék – ilyen hosszan érzelemmentesen énekelni, létezni a színpadon az egyik legnehezebb feladat. Viszont csak így érhető el az a torokszorító hatás, amikor azt érezzük az előadást nézve, hogy mi magunk is fuldokolunk a történettől. Látszólag érzéketlen létezése tökéletesen visszaadja, mit élünk át, amikor egy óriási tragédia ér bennünket: tompa, hangszigetelt fájdalombuborékunk mintegy leválasztódik a körülöttünk lüktető életről, és sajog lelkünk süket tömege.

Önfelszabadító vallomásával a felszínre bukva ugyan feloldozza magát némaságából az asszony, ám ez egyben a vesztét is okozza.

Kisbabáját ölelve fekszik az őt értetlenül nézők körében, és mi azon gondolkozunk: miközben kétségbeesésének érzelmei olyannyira a mieink is voltak, mi választ el mégis bennünket tőle? Tőle, aki gyilkolt.

Talán csak egy vékony kis vonal.