Fokvárostól 300 kilométerre jelentkezik be, a Garden Route-on, a Dél-afrikai Köztársaság „’66-os útján” haladnak épp. Már tegnap feltöltötte a laptopját, hogy tudjunk beszélni, mert az egész országban akadozik az áramellátás. A három évvel ezelőtti kormányváltás óta nem tartják karban az erőműveket, naponta háromszor van áramszünet, megadott idősávokban, de az is esetleges, hogy betartják-e. Érdekes volt számára ezzel szembesülni, hogy egy első világbéli országban generátorról üzemeltetik a kávéfőzőt és az internetet, már akik megengedhetik maguknak. A másik probléma a víz: két éve teljes vízstop volt Fokvárosban, annyira kifogytak a vízkészletek, hogy a lakosságot felszólították, vagy befejezik az esztelen pazarlást, vagy, mint a helyi törzsek, járhatnak a fejükön a korsóval a kútra.
Bogi még 2016-ban négy hónapon át járta Afrikát, de
de akkoriban főleg a törzsek érdekelték, mostanra a figyelme a természet és a vadvilág védelme, illetve az afrikai magyarok felé fordult.
– A következő riportomat egy helyi pezsgőkészítőről írom, Pongrácz Dezső (Desiderius Pongrácz) a világháború után tíz évig volt szibériai munkatáborban, utána hazatért, majd '56-ban úgy gondolta, Magyarországot hátrahagyva agrármérnökként Dél-Afrikában kezd új életet. Hatalmas karriert futott be, átformálta az ország borkultúráját is, ő hozott be olyan fajtákat, mint a Chardonnay vagy a Pinot Noir. Nem csak az motivál, hogy nézzük meg, hogyan élnek az itteni magyarok, engem ebben a történelmi szál is izgat.
A turizmus valódi ára
Sokat tanul az ember, ha úton van, például megérti, mi az autentikus, és mi az, ami úgymond csak a turistáknak van fenntartva – meséli. Példaként említi a kínai kormoránhalászokat, akik évezredek óta tanítják a kárókatonákat, hozzák vissza a halat, amit kifognak.
– Mikor 2018-ban megérkeztem Jangszuba, a Li folyó partjára, addigra ez az ősi, japánoktól induló foglalkozás már tömegturizmussá nőtt. Egyből felismertem azt a hat-nyolc halászt, akiket láttam a neten és sok díjnyertes fotón. Ők ezzel keresik a kenyerüket, megbeszéled velük, hogy reggel 5 órakor találkoztok, amikor a nap gyönyörűen felkel, és bemutatják a tudományukat. Készítettem erről egy leleplező riportot, azt is fotóztam, ahogy egy fotós készít róluk képeket, az egész történetnek volt egy kicsit vicces oldala is. Másnap aztán én is lementem hajnalban és elbeszélgettem az egyik halásszal, akkor értettem meg, mennyit változott a világ. A túlhalászat és a vízszennyezés miatt
a kínai kormány betiltotta a kormoránhalászatot, így azoknak, akik generációk óta ebből a mesterségből éltek, új megélhetést kellett találniuk. Így jutottak el a turistákhoz, és kezdték el a „modellszakmát”.
A nyugati hatás és életmód miatt bizony nekünk is meg kell fizetnünk ennek az árát. Ehhez persze meg kell érni fejben, hogy az ember ne úgy utazzon, mint egy tipikus hátizsákos turista, aki mindig a legolcsóbban próbál kijönni, és húsz forinton vitatkozik az indiai piacokon, hanem figyeljen arra, hogy közben valamit vissza is adjon a helyieknek.
Ő is másképp utazik, mióta megszületett Sámi, a kisfia. Persze, ahhoz nem kell utazni, hogy az ember úgy érezze, egy gyermek érkezése a feje tetejére állította az életét – mondja nevetve.
– Minden attól függ, te ezt hogyan kezeled. Elfogadod, hogy ez egy új szituáció, és nevetsz azokon a dolgokon, amik egyébként bosszantóak, vagy az egész napodat, nemcsak a sajátodat, de a párodét, a gyerekedét is megmérgezed. Az utóbbi tíz évben sok kemény témát feldolgoztam, tanzániai albínó gyilkosságok, árvaházturizmus Kambodzsában, vagy épp a kihalófélben lévő törzsek. Már nem ezek vonzanak, és már azt se vállalnám, hogy 14 órát egy buszon zötyögjek csak azért, hogy egy törzsi marhavásárra elmenjek hegtetovált nőket és férfiakat fényképezni. Most a munkámat is a családomhoz kell igazítanom, rá vagyok utalva, hogy a párom, vagy éppen akivel találkozom, annak a rokonsága felügyeljen a picire.
Fél éve Thaiföldön jártunk, készítettem egy riportot az Elefántsuttogóról, aki az utóbbi 25 évben több mint 200 elefántot mentett meg koldulásból, illegális fakitermelésből, cirkuszból, kényszermunkából. Lek Chailert picit hasonló Jane Goodallhoz, őt is rengeteg természeti díjjal elismerték, bekerült a világ hat legbefolyásosabb női állatvédői közé, a Times magazin Ázsia hősének nevezte. Parkjában Angelina Jolie, Brad Pitt, és Paul Mccartney mellett más híresség is megfordult már. Viszont Lek sokkal provokatívabb a saját közegében. Nagyon ellenzi az elefántturizmust, ami Thaiföldön óriási bevételi forrás. S bár arról nincsenek pontos adatok, hogy mennyit is hoz ez évente, az beszédes, hogy a Covid előtt egy fiatal, betanított egyedért akár 80 ezer dollárt (30 millió forintot) is kifizettek a parkok.
Leket rengeteg halálos fenyegetés érte, hogy fejezze be az aktivista munkáját, mert a saját népe megélhetése ellen dolgozik, de nem adja fel.
Írtam neki, hogy családdal megyünk, mondta, hogy persze, nyugodtan, és megszervezte a munkatársaival, hogy fogadjanak minket. Hárman felügyeltek a kicsire, míg én Lekkel beszélgettem, megmutatták neki az elefántokat, voltak kutyák, macskák, mert a Covid alatt szó szerint minden állatot a parkban raktak le, úgyhogy elszórakoztatták az egész családot. A thai emberek nagyon szeretik a gyerekeket, ez megmutatkozott abban is, ahogyan a riport elkészült.
Nem a vadállat, az ember veszélyes
Elefántkalandokat Afrikában is átélt, a minap megosztott egy videót Facebook-oldalán arról, amint épp „mellettük zajlik a természetfilm”. Vajon ilyenkor mire kell figyelni, mi a helyes és biztonságos viselkedés?
– Akárhány természetvédőt megkérdezel, mindenki mást fog mondani. Sokak szerint tolass vissza, mikor feléd gyalogol az elefánt, és soha ne akadályozd a csorda átkelésének az útját. Legtöbbször akkor készülnek azok a netes videók, hogy az állat kit és hogyan támadott meg, amikor a túravezetők nem tartják be a szabályokat. Egy esetnek mi is szemtanúi voltunk a Krüger Nemzeti Parkban. Az aszfaltozott főúton haladtunk, itt 40-nél többel nem mehetsz, de nem is mennél, mert akkor nem veszed észre az állatokat. Egyik pillanatról a másikra kilépett az útra egy csorda. Előttünk egy tapasztalt túravezető ment, nyitott dzsippel vitte a turistákat, és ahogy az első elefántkölyök előbukkant, picit előregurult. Ez a veszélyes, amikor valaki azért, hogy imponáljon a turistáknak, közelebb megy az állathoz.
Megjelent a mátriárka, a füle már kifeszítve, az ormánya felcsapva, és hogy nemtetszését kifejezze, nekiindult a kocsinak.
Jött a többi nőstény is, védeni a kicsiket, és vagy hat feldühödött elefánt körbeállta az autót, se előre, se hátra nem tudott menni, a mögöttük álló, feltorlódott kocsisor meg lélegzet-visszafojtva figyelte, mi lesz ebből. Persze nagyon hatásosak a közeli természetfotók, de ismerni kell a terepet, olvasni az állat viselkedését, ha pedig nem vagyunk szakértők, erre vannak a szép nagy objektívek.
Az ugandai hegyekbe fekete vadőrökkel mentünk, náluk van fegyver, ha valami történik, a levegőbe lőnek figyelmeztetésként. Visszatekintve megáll az eszem, hogy alig öt méterre volt tőlem egy szürke hátú gorilla. Elképesztő érzés, az esetleges veszélyekbe nem gondolsz bele, mert a soha vissza nem térő pillanat hatása alatt vagy, de olyan közel sétált el mellettem az alfahím, ha kinyújtom a kezem, szinte el tudtam volna érni a bundáját. Csak megnézett és továbbment, de lehetett volna ennek más kimenetele is. Függetlenül attól, hogy a vadállatok mennyire veszélyesek, ritkák a balesetek. Általában akkor történnek, ha valaki leszáll az autóról, mert úgy gondolja, gyalogosan közelebb tud menni mondjuk egy elefántbikához. Amikor írtam a könyvemet Krisztiánról, a felesége, Bedő Orsolya sok ilyen történetet mesélt.
Kiskunhalasról az orrszarvúk közé
Gyöngyi Krisztián életét az orrszarvúk megmentésének szentelte, épp a ruandai Akagera Nemzeti Parkban dolgozott, mikor 2017 júniusában egy sebesült hímet, Heródest próbálták megkeresni. A katonák követték a jeleket, a jelvevő szerint az állatot mintegy 50 méter választhatta el tőlük, ám a közeli bozótból egyszer csak hangos fújtatás hallatszott. Heródes 5 méterre volt tőlük, a libasorban elöl haladó vadőrnek még sikerült elugrania a rájuk rontó orrszarvú elől, ám Krisztiánt, másodikként ütés érte a fején. Heródes vállával ütközött, a helyszínen életét vesztette, mindössze 43 éves volt. Felesége, és másfél éves kislánya várta a parkban, hogy a reggeli őrjárat után hazaérkezzen.
Miután Bogi olvasta a hírt, napokig nem tudott aludni. Talált Krisztiánról egy videót, amin a kiskunmajsai könyvtárban előadást tart a feleségével, és elhatározta, ha letelik a gyászidőszak, felveszi a kapcsolatot Orsival, hogy egy kötetben dolgozzák fel Krisztián elképesztő munkásságát. Ez olyannyira elevenen sikerült, hogy a könyvét olvasva sokan feltételezik, az ökológussal személyesen ismerték egymást.
– Rögtön éreztem, hogy ez nem csak egy cikk lesz a National Geographic Online-nak. Amikor valaki a Spektrumon megnéz egy természetfilmet a fekete orrszarvúk megmentőjéről, kiböngészi a stáblistáról, hogy hívják ezt az embert, hol van ez a nemzeti park, és megveszi a repülőjegyét Zimbabwébe, noha életében nem ült még repülőn, az már egy történet kezdete. Utána Orsival beszélgetve világossá vált, mennyire fantasztikus az a karrier, ami Krisztián mögött állt, még inkább az a harc, amit megtett azért, hogy ökológussá ás orrszarvú specialistává válhasson Afrikában. Fiatalon matróznak állt, mert Dékány András könyvei teljesen megbabonázták. Amikor a MAHART eladta a tengeri hajóit, nem csüggedt, új értelmet talált az életének: Afrikát és az orrszarvúk megmentését. Példaképe és később mentora, jó barátja dr. Pete Morkel pionír vadállatorvos, állatbefogó lett, aki nem csak végigkísérte Krisztián pályafutását, de szakmai tanácsaival is segítette őt. Krisztiánban az ő hatására fogalmazódott meg végül, hogy magas szintű vadvédelmi oktatás nélkül egy magyar fiú nem rúghat labdába a fekete kontinensen. Ekkor iratkozott be a tanzániai főiskolára vadvédelmet tanulni, később a Kenti, majd a Norwich-i Egyetemen is tanult. Orrszarvú ökológusként 2011-ben érkezett először Malawiba, ahol igazán elemében érezte magát, bár ezek az évek sem voltak éppen könnyűek. Ha Afrikának azon a részén születsz, ahol rengeteg olyan ember van, akik szeretnének az állatvilágért tenni, szinte bárki lehet állatvédő, aki elhivatottságot érez. De ha valaki Kiskunhalasról eldönti, hogy ide akar jönni és ezzel foglalkozni, az már elképesztő. A vadvilág-közösségen belül is megvannak az egyéni motivációk, ki miért csinálja, de azt mindannyian értik, olyan harcot vívnak, amit lehet, hogy el fognak veszíteni. Mégsem adják fel, mert amíg még egy orrszarvú is él a világon, azért küzdeni kell. Hogy ki milyen eszközökkel fog neki, az már külön téma, főleg tudva azt, hogy nem csak az orvvadászokkal kell hadakozni, ebben komoly politikai befolyás is van. Például közismert tény, hogy diplomatatáskával viszik ki a tülköket az országból, ami ellen senki nem tud tenni – mondja szomorúan.
Hivatalosan 15 ezer fehér orrszarvú él Afrikában, bár Bogi forrásai szerint valószínűleg már nincs több 8 ezernél. Többen úgy vélik, csak az állítaná meg az irtásukat, ha olyan genetikailag módosított példányok jönnének most már világra, akiknek nincs tülke.
– Olvastam arról is, hogy Mozambikben, a Gorongosa Nemzeti Parkban most már olyan nőstény elefántok születnek, akiknek nincs agyara – meséli. – A természetes szelekció így válaszol arra, hogy több száz éve az agyarukért ölik őket. Itt is elkezdték az orrszarvú tülkök eltávolítását, levágják szinte teljesen, csakhogy három év alatt újra kinő, és az orvvadásznak mindegy, mekkora a tülök, mert már egy pici, 2-3 centiméteres is rengeteget ér. Afrodiziákumnak és mindenféle csodagyógyszerekhez használják a Távol-Keleten a mai napig, holott tudjuk, ennek a világon semmi alapja.
Sok pici tett összeadódik
Sokan gondolják, ugyan mi közünk van nekünk a nagyvadakhoz, vagy Afrikához, de vajon mit tud tenni egy magyar ember a kis nappalija foteljából, hogy a maga részét kivegye a bolygó védelméből?
– Talán meglepő lesz, de nagyon is sokat – feleli erre Bogi. – Azt vallom, mint Jane Goodall, hogy az edukációval kell kezdeni. Ameddig az ember nem érti meg az összefüggéseket a napi cselekedetei és aközött, miért úszik szeméttenger az óceán közepén, addig nem fogja látni, miért fontos a szelektív hulladékgyűjtés. Ha nem használunk nejlonzacskót, vagy nem engedjük a csapvizet feleslegesen, már nagy dolog. Itt, Dél-Afrikában eljutottak odáig, hogy nem egy szálloda kreatív matricákkal a falon arra hívja fel a figyelmet, hogy ha csak pisilsz, ne öblítsd le, mert az ivóvizet pazarlod. De ha már természetvédelemről beszélünk, ott a húsevés, és az, hogy az intenzív hús- és tejipari termelés milyen káros hatással van az édesvíz- és földhasználatra. Persze nem mi, magyarok vagyunk a világelsők a húsfogyasztásban, de már azzal kímélhetjük a Földet, ha nem eszünk minden áldott nap állati eredetű terméket. Ezek persze apró dolgoknak tűnnek, de amikor 8 milliárd ember megpróbál valamit tenni a bolygónk érdekében, abból hatalmas dolgok születhetnek.
