- Harcias békepártiság

Mostanság sok szó esik II. János Pálról, s bizony, nem pozitív értelemben. Egy lengyelországi, amerikai tulajdonban lévő hírtelevízió, a TVN24 dokumentumfilmnet sugárzott, amely szerint a néhai katolikus egyházfő még krakkói érsekként eltussolta a szexuális bűncselekményt elkövetett papok viselt dolgait. Az ügyből belpolitikai konfliktus kerekedett, a varsói parlament, a Szejm még határozatot is elfogadott Karol Wojtyla védelmében. Az egész ügy politikai síkra terelődött, ami rég rossz, hiszen nem tényeken alapuló vita alakult ki, hanem az érzelmek dominálnak pro és kontra, amivel a minimális esélyt sem adják meg egy elfogulatlan történészi értékelésre.

Bármi történt is, nem lehet elvitatni II. János Pál érdemeit, a legtöbbször a vasfüggöny lebontásában játszott szerepéért szokták méltatni. Egy héttel 1978 októberi megválasztása után elmondott szentbeszédében hangzott el tőle az a felkiáltás, amit talán legtöbbször idéznek tőle. Ezt a néhány szót Itálián kívül is sokszor olaszul emlegetik: „Non abbiate paura!”, azaz „Ne féljetek!” – hangoztatta. Még ma is beleborzong az ember, milyen elementáris erővel hatott akkor ez a mondat a hívőkre és nem hívőkre Szent Péternek a vasfüggöny túlsó feléről érkezett utódától.

Kijelentése ma is igen aktuális, bár teljesen más történelmi kontextusban született. Nem is kell sokat gondolkodni azon, hogy valójában mire is gondolt és kiket ösztökélt arra, nézzenek szembe a kor nehéz kihívásaival, az üldöztetéssel. A híres mondat azonban nem csak a háború miatt időszerű. Miközben itthon folyamatosan azt hallhatjuk, hogy csak mi és a Vatikán állunk a béke pártján, valójában mindaz, amiben élünk, a permanens békétlenség időszaka. Az eltelt jó egy évtized nem szólt másról, minthogy külső ellenségeket kerestünk, akik ellen folyvást küzdünk. Miniszterelnökünk minden egyes uniós csúcstalálkozóra „harcolni” megy, legutóbbi, március 15-én elhangzott beszédében az EU-t szuperhatalomként ábrázolta, amely ránk akarja erőltetni az akaratát, de mi ellenállunk, harcolunk, mint Petőfi és a magyarok. Arról persze már nem esett szó, hogy forradalmunkat erős orosz segédlettel verték le.

Hogy lehet békepártinak lenni egy harcias retorikára építve? Nincs ebben antagonizmus? Dehogynincs, de nálunk az ellentmondások mindennapjaink szerves részét képezik: itthon mindent meg lehet tenni, mindent el lehet hitetni a lakosság egy nem csekély hányadával, még azt is, hogy a Nyugat háborút akar. Mi igaz ebből? Az, hogy a szövetségesek addig kívánják segíteni fegyverrel is Ukrajnát, amíg az orosz agresszorok vissza nem vonulnak a megszállt területekről. Ezeket a célokat különösen jól kellene megértenie annak a kormánynak, amely az 1848-1849-es függetlenségi harc politikai örökösének állítja be magát. Ha a békepártiság a mi esetünkben azt jelenti, fogadja el Ukrajna, hogy az ország egy részén idegen csapatok állomásoznak, akkor mi köze mai vezetőnknek Petőfiék eszmeiségéhez? Ha viszont mi is az orosz csapatok kivonását akarjuk, miért nem teszünk ezért egy lépést sem?

II. János Pál is megmondta egyszer: az ostobaság Isten egyik adománya, de ettől még nem szerencsés visszaélni vele.