Barış Yılmaz: nem érzem magam idegennek

Barış Yılmaz török egyetemistaként döntött úgy, hogy örökre búcsút int a hazájának, és egy másik országban kezd új életet. Hosszú haja és metálzene-rajongása miatt sok bántás érte, nem értett egyet a politika által felvázolt török képpel sem. Önmagában a származása nem töltötte el büszkeséggel, mert számára az a fontos, ki miként cselekszik. Isztambulból érkezett Szegedre. A magyar irodalmat Törökországban, a törököt új hazájában népszerűsíti. A két nép mentalitásának különbözőségéről, a török–magyar testvériségről és a májusi választásokról is kérdeztük.

– Magyarország volt az első külföldi ország, ahová eljutott. Miért döntött úgy, hogy elhagyja Törökországot?

– Törökországban nem voltam boldog. Kívülállónak, idegennek éreztem magam. Nem volt meg az összhang köztem és a társadalom között. Ankarában török szakon tanultam, elkezdtem a PhD-t is, munkám viszont nem volt, a családom támogatott. Huszonöt évesen félállásban dolgoztam, török nyelvet tanítottam felvételiző hallgatóknak, a fizetésemből egyedül az albérletre futotta. Kerestem a megoldást, ösztöndíjak, pályázatok után kutakodtam. A szemem elé került egy magyarországi ösztöndíj, habozás nélkül megpályáztam. Magyar ismerőseim úgy vélték, hogy itt boldogabb lehetnék, mint Törökországban, de azt is mondták, hogy Nyugat-Európához képest kevesebb a lehetőség Magyarországon.

– Milyen ez a Törökország?

– Törökország egy nagyon furcsa, sajátos szokásokkal rendelkező hely. Sokaknak izgalmas és vonzó az országra jellemző hétköznapi káosz, másoknál épp ellenkező hatást vált ki, túl sok és átláthatatlan, stabilabb, rendezettebb életre vágynak. Én közéjük tartozom. A törökök sokszor lépik át az ember és ember közti határt, nem tartják tiszteletben.

– Baj a túl nagy közvetlenség?

– Attól függ, mi a fontos az embernek. Ha az, hogy fókuszálj a munkádra, és senki ne zavarjon meg, kellemetlen, hogy folyamatosan belépnek az intim szférádba. A fűszeres, pezsgő élet után vágyakozóknak ideális. Sok magyar nem találja meg Magyarországon a Törökországban tapasztalható közvetlenséget. Nekem is nehézséget okoz, hogy itt nagyon nehéz szoros baráti kapcsolatot létesítenem, Törökországban a kapcsolatteremtés, barátkozás egyszerűbb, az emberek nagyon nyitottak.

– A családja tősgyökeres isztambuli?

– Gyakori vicc nálunk, hogy nincs olyan, hogy valaki isztambuli, mindenki az ország valamelyik részéből érkezett, az én apukám például a hatvanas években jött Isztambulba. A város sokszínű és kaotikus. Egyik negyede olyan, mint egy európai, a másik pedig, mint egy közel-keleti város. Az édesapám Sivasból származik, és Isztambulban sivasiakkal került kapcsolatba. Németországban, Ausztriában is jellemző a klikkesedés a törökökre, mindig és mindenhol egymást találják meg. Mi a város Okmeydanı nevű negyedében éltünk. Gyerekkoromban kertes házak voltak, majd a helyükre új épületeket húztak fel mindenfajta engedély nélkül. Ezeket az engedély nélkül, hanyagul felhúzott épületeket hívják gecekondunak. Az én nagypapám egy háromemeletes épületet húzott fel. Ezt látta a falujában, hát miért tett volna másképp Isztambulban? Nehéz dolog ez.

– Mielőtt idejött, milyen képet őrzött Magyarországról?

– A magyar ismerőseim nagyon pozitív képet alakítottak ki bennem az országról, az emberekről. Azt tapasztaltam, hogy a magyarok beszélgetéskor nem vágnak közbe, tisztelik a másik személyiségét és munkáját, nem próbálják meg becsapni, mint sok török. Tudom, nem olyan vérmérsékletűek, mint mi, eltérő mentalitásúak. Az elejétől az volt a tervem, hogy itt letelepszem, és soha többé nem megyek vissza Törökországba, legalábbis addig, amíg ott nem rendeződnek a dolgok.

– A család hogyan fogadta a döntését?

– Amikor bejelentettem, édesanyám első reakciója az volt, hogy Magyarország nagyon messze van. Erre én azt mondtam, hogy én nem bírok élni Törökországban, boldogabb leszek egy másik országban.

– Hogy látja, sikerült?

– Azt gondolom, hogy igen. Az ország helyzete 2016 óta semmit nem változott, sőt romlás figyelhető meg, és ez a boldogságom, a boldogulásom kiteljesedésében akadályozott volna.

– Gyakran visszalátogat Törökországba?

– A házasságom előtt évente kétszer mentem. Amióta megházasodtam, családot alapítottam, az utazás nem olyan egyszerű, gyakran az én családom látogat meg minket.

– „Ezért is fontos számomra Szeged, mert először itt kötöttem békét azzal, hogy török vagyok”, írta. Miért kellett békét kötnie?

– Nem töltött el büszkeséggel, hogy török vagyok. Egyetemistaként hosszú hajam volt, metálzenét hallgattam, emiatt sok bántás ért, kivetettnek éreztem magam. Nehezen értettem egyet az ország, a politika felvázolta török képpel.

– Milyennek képzelik magukat a törökök?

– Csak azért büszkének lenni, mert te török vagy, és nem arra, amit tettél, csináltál, számomra elfogadhatatlan. Kemal Atatürk (a köztársaság megalapítója és első elnöke – a szerk.) mondta, hogy az, aki a legjobban szereti a hazáját, ugyanaz, mint aki a legjobban csinálja a munkáját. Nem szimbólumokkal, kulcsszavakkal kell beszélni, hogy a mi hazánk, a mi zászlónk, hanem tenni a dolgunkat, fejlődni a munkánkban. Törökországban azokat tartják hazaszeretőnek, akik kulcsszavakkal, frázisokkal beszélnek, nem azokat, akik teszik a dolgukat. Amikor idejöttem, nem beszéltem a nyelvet, és úgy alakult, hogy kaptam munkát. A saját országomnak kellett volna munkát adnia nekem, nem Magyarországnak, ahol én egy idegen nyelven beszélek.

– Sértettség van önben?

– Igen. Magyarországon mindig azt a kérdést kaptam, honnan valósi vagy. Különböző reakciók voltak, amikor mondtam, hogy török vagyok, mindenki gondolt valamit Törökországról, a törökökről. Egy idő után azt láttam, ez a kérdés nem úszható meg, ebből valami jót kell kihoznom. Tudatosodott bennem, hogy én itt egy országot, egy kultúrát képviselek. Ehhez fel kellett nőnöm.

– Magyarországot magáénak érzi, otthonként gondol rá?

– Itt külföldi vagyok, de nem érzem magam idegennek. Szegedet belaktam, bátran hívom otthonnak. Itt találtam új hazára, családra, életre. A hétköznapi kommunikáció persze problémás, mindig aggódom, hogy valamit rosszul, helytelenül mondok, nem fejezem ki magam pontosan, ez sajnos mindennap kihívást jelent.

– Az ELTE-n kívül Szegeden van altajisztikai tanszék. Mivel foglalkoznak itt?

– A tanszék, amelyet Róna-Tas András, a világhírű nyelvész alapított 1974-ben, az altaji nyelvcsaládokkal foglalkozik. Közéjük sorolható például a kazah, a kirgiz, a mongol. A diákok tanulnak a török kultúráról is, a későbbiekben elhelyezkedhetnek fordítóirodában, multinacionális cégnél, vagy akár a diplomáciában. A mesterképzésen végzett hallgatók turkológusi képesítést szereznek, kutathatnak. Magyarországnak nagyon jó híre van a kutatásban, jóval a törökök előtt a magyarok fedezték fel ezt a területet. Vámbéry Ármin alapította a turkológia tanszéket Budapesten, ez volt az első a világon. Európában számos helyen tanulható turkológia, Németországban, Svédországban például. Az uppsalai tanszék vezetője, Károly László is itt végzett. Nagyon jó hagyománya van ennek a tanszéknek, megéri idejönni a hallgatóknak, sokféle út állhat előttük.

– A török irodalmat kutatja, fordít.

– A tanszék elsődleges célja mindenekelőtt a nyelv és a nyelvészeti tárgyak oktatása, az irodalom nem élvez prioritást. Hallgatóink a nulláról kezdik a nyelvtanulást, rögtön nem adható a kezükbe kortárs török irodalom. Én magyar irodalmat fordítok törökre, műfordítói műhelyekben, foglalkozásokon veszek részt. A PhD-disszertációmban magyar irodalommal is foglalkoztam. Törökországban néhány magyar szerzőt ismernek, például Molnár Ferencet, Szabó Magdát, Krasznahorkai Lászlót. Küldetésemnek tartom, hogy a törökökkel a magyar irodalmat, a magyarokkal pedig a török irodalmat ismertessem meg. Nemrég tartottam Szegeden előadást a török irodalomról Hikmettől Pamukig címen.

– Téves, hogy a magyarok és a törökök testvérnép?

– A törökök számára ez nem kérdés. A magyarok számára a válasz nem olyan egyszerű. Azért is Magyarországon alakult meg a turkológia tanszék, mert a magyarok elsősorban arra kíváncsiak, honnan erednek, és nem a törökökre. Nyelvészeti bizonyítékok alapján nem beszélhetünk rokonságról, ez a tanszék határozott álláspontja. Én mint török örülök, hogy egy magyar ember azt gondolja, testvérek vagyunk, és ez az én javamra szolgál, azonban a tudomány nem érzelmekkel dolgozik. A két népet a közös múlt, és nem a nyelvrokonság köti össze.

– Törökország május 14-én választ. Hogyan vélekedik a választásokról?

– Itt az ideje, hogy Törökországban változás történjen. Egyik országnak sem egészséges, hogy évtizedek óta ugyanaz a politikus, párt van hatalmon. Törökországra ráfér, hogy új nézőpontok jelenjenek meg a politikai színtéren, és új távlatokat jelöljenek ki az ország előtt. Bizakodó vagyok.

– Hogyan fogadta a februári törökországi földrengést?

– Soha nem voltam vallásos, de amikor hírt kaptam a földrengésről, tehetetlennek, tanácstalannak, gyengének éreztem magam, szükségem volt egy magasabb hatalomra, aki felé fordulhatok, annyira kétségbe ejtett a földrengés híre. Utoljára édesanyám műtétje idején volt szükségem Istenre. Egész nap a törökországi híreket böngésztem. Általában mindennap a törökországi hírportálokról szerzem az információimat, a magyarországi csatornákat kevésbé követem. Akárhogy is van, te elhagyhatod a hazádat, de a hazád téged soha nem hagy el.