Jean-Paul Sartre irodalmi Nobel-díjas francia író erős kritikával figyelte a francia társadalmat, amint ezt egy aforizmája is mutatja. „Franciaország egykor egy ország neve volt. Vigyázzunk arra, hogy 1961-ban ne egy neurózis neve legyen” – fogalmazott akkor. A sorozatos franciaországi sztrájkok és tüntetések láttán az lehet az érzésünk, mintha Sartre félelme 2023-ban vált volna valóra. A neurotikussá vált társadalom nem hajlandó belenyugodni a nyugdíjreformba, abba, hogy a nyugdíjkorhatárt 62 évről 64-re emelik, ráadásul mindezt a parlament megkerülésével, mivel a képviselőházban nem kapott volna többséget a törvényjavaslat.
Több európai országban mintha némi fenntartásokkal, mindenfajta szolidaritást nélkülözve tekintenének a franciák már-már polgárjogira emlékeztető mozgalmára, még azokban a dél-európai országokban is, amelyeket a 2008-ban kitört pénzügyi válság után „lustának” bélyegeztek a kontinens tehetősebb északi államai. A 62 éves nyugdíjkorhatár Európában a legalacsonyabbak közé tartozik, de a 64 év sem számít különösebben magasnak. Spanyolországban például a korhatár 2027-ben 67-re emelkedik és 65-re azok számára, akik több mint 38 és fél éven át fizettek a nyugdíjkasszába. 1975-2003 között Franciaországban csökkent az éves munkaidő, azóta stabilizálódott. A ledolgozott órák számát tekintve Párizs Németország felett áll, de az OECD átlaga alatt van.
A francia kormány ugyan hétfőn túlélt két bizalmatlansági indítványt is, de egyelőre nem látni, a válság végét. Emmanuel Macronnak volt bátorsága ahhoz, hogy második elnöki mandátumában véghez vigye a reformot, s bár több elődje is próbálkozott már ezzel, ilyen átfogó változásokat senki sem mert véghez vinni. Bár Macron nagy reformerként kíván bevonulni a történelembe, a franciák által „szentnek” tartott nyugdíjas évek megkurtítása miatt a történelem egyik legnépszerűtlenebb elnökeként végezheti.
