Hajdanán fehérvári öregapám alkalomadtán „falufarka” jelzővel illetett, mert hajlamos voltam nyakamba venni a világot, hogy elkujtorogjak felfedezőutakra térben és (képzeletbeli) időben. Az évek során az előbbiből külpolitikai hivatás, az utóbbiból a tudományos-fantasztikum iránti tartós vonzódás sarjadt. E kettő pedig lépten-nyomon egymásba botlik, így esett minap, hogy Tokióban alkalmam nyílt eltölteni egy délutánt Hirotaka Osawa, a japán sci-fi irodalmi szövetség elnöke és Taiyo Fujii író, jövőkutató társaságában. E szakterület a felkelő nap országában olyan komolyan vett bölcsészeti ág lett, hogy a japán állam és a vállalatok rendszeresen kikérik a műfajban tevékeny szerzők véleményét nagyobb beruházások tervezésénél.
Közhely, hogy a világ egyre gyorsuló ütemben változik. Aznap mi mégis megkíséreltünk tiszta lappal indulva komolyan elgondolkodni arról, melyek azok a pillanatnyilag zajló folyamatok, amelyek nem maradnak az absztrakciók szintjén, hanem hatásaikat már a közeljövőben kézzelfoghatóan meg fogjuk tapasztalni.
Japán és Európa közös jellemzője, hogy lassan nem kettő, hanem három olyan nemzedék él együtt (illetve egymással párhuzamosan), amelyek eltérő szinten használják a XXI. századi digitális technológiák ökoszisztémáját: a szép korúak kevéssé vagy egyáltalán nem, a középkorúak hibrid módon, analóggal vegyítve, míg a fiatalok intenzíven és gyakran elsődleges (domináns) önkifejezési formaként.
Emellett az öreg kontinens tősgyökeres lakossága és a japán társadalom is magányosodik, idősödik és létszámában fogyatkozik. Itt azonban már jelentkeznek alapvető különbségek: Európa összlakossága továbbra is stabil, a nyugati országokban még növekszik is a népesség az 1950-es évek óta folyamatos bevándorlási hullámok következtében. Japán ezzel ellentétben feltűnően homogén ország, a mindennapi életet erősen átható kulturális normákkal, amelyekhez a kötelességtudat, a tisztaság és az udvariasság mellé társul az óramű pontossággal működő társadalom iránti elhivatottság.
Egy korábbi látogatásom során a japán vidékfejlesztési minisztérium munkatársai elvittek egy Niigata (pármilliós „városka”) melletti teljesen automatizált rizsültetvényre. A távol-keleti rizs köztudottan macerás jószág, hüvelyknyi vízben álló, törékeny gyökerű, szárazságot nem tűrő növény – gondolhatnánk, gondozása nem robotoknak való feladat. Az állam is leesett az önjáró traktorprototípus, a vízminőséget ellenőrző drón, az áramot szolgáltató napkollektorokat takarító kis karok láttán. Gumicsizmában állva a töltésen, az egyik tisztviselő a Brüsszelből érkezett delegációnkhoz fordult és megjegyezte: Európa már most vesztésre áll a XXI. század meghatározó versenyében, vagyis az automatizálás terén. Kérdésünkre ezt azzal indokolta, hogy mi a kényelmes utat választottuk: a környező régiókból importálunk olcsó munkaerőt, ezzel ellenérdekeltté téve a nagyvállalatokat abban, hogy beruházzanak a robotok fejlesztésébe. Akkor, 2019-ben azt gondoltam, ez csupán a kétkezi munkára, a szabványosítható gyártási folyamatokra lehet érvényes.
Aztán jött a járvány és a szellemi munkavégzők nagy része megtanult otthonról dolgozni. Ami pedig távmunkában elvégezhető, azt gyakran ki is próbálják szervezni – és amit külsősnek be lehet tanítani, azt talán egyszer majd a számítógépeknek is sikerül. Sokunk meglepetésére csak két további évnek kellett eltelnie, és 2022-ben mindez már nem tűnt távoli képzelgésnek: a ChatGPT és az olyan képgeneráló programok, mint a Midjourney hónapok leforgása alatt, az internet nyilvánossága előtt cseperedtek esetlen kezdeményekből a kreatív szektort felforgató tényezőkké.
Eközben a való világban az Ukrajna elleni orosz támadás következtében meginogtak az ellátórendszerek, amit még a messzi Japánban is megéreztek. A szigetországi fizetések nem tartanak lépést az elszabadult energiaárakkal, habár egy átlagos japán városi lakás, főleg a közel 40 milliós Tokióban, kisebb mint mifelénk, a toronyépületek pedig energia-hatékonyabbak – és földrengés-biztosak.
A jövőfürkésző keleti kollégák szerint ezen folyamatok hatására erősödni fog a városok és a vidék szétválása. A digitális technológiákat és az automatizált kényelmi szolgáltatásokat integrálni képes metropoliszok főleg az egyedülálló vagy kis háztartással rendelkező, globalizált szolgáltatásokhoz szokott „modern” egyéneket fogják vonzani. Emellett számítanak egy ellen-mozgalomra, a túlzottan képernyőfüggő életmód alternatíváit kereső, hagyományos értékekhez kötődő (és ezáltal ironikus módon „posztmodern” szerepet betöltő) kitelepülők révén, akik kertészkednek, háziállatot tartanak (ez arrafelé nagy szó), szomszédolnak, akár nagyobb családokat alapítanak, vagy ezek egyes elemeit városi körülmények között próbálják közösségszervezés útján megvalósítani.
Ha már állatokról esett szó, a két japán úriember bevallotta, kíváncsiak, elérkezik-e még életükben az emberiség „ló pillanata”. Értetlenkedésemre elmagyarázták, hogy a történelem során háziasításuktól fogva az emberi lakossággal hasonló arányban nőtt a lovak és egyéb málhás állatok népessége. Ez drámaian a XIX. század vége és a XX. század közepe között változott meg, amikor a belső égésű motorok elterjedése miatt gyakorlatilag egy emberöltő alatt megtizedelődött az addig az utcaképhez tartozó patások száma. Kérdés, eljön-e a pillanat, amikor viszonylag hirtelen (emberi) többségünk feleslegessé válik.
Annál is égetőbb ez a kérdés, mert tevékeny pályafutásunk bevégeztével, nyugdíjas fővel egyre tovább élünk. Különösen igaz ez Japánra, ahol az átlagos várható élettartam a legmagasabb a világon: 85 év. Az összlakosság arányában itt található a 100 éven felüliek legsűrűbb koncentrációja is. A titok nyitjaként a kímélő táplálkozást (a helyi konyha bővelkedik tengeri halakban és savanyított zöldségekben), a korszerű, megelőzés-alapú egészségügyi ellátást, és a szerencsés genetikát szokták emlegetni.
Sokáig hittük, hogy míg fentiekből az elsőt az egyén, a másodikat az állam tudja nagyban befolyásolni, a harmadik mindig lutri marad. Pedig küszöbön áll az egyre olcsóbb DNS szekvenálás és a mesterséges intelligencia villámgyors feldolgozó sebessége révén, hogy a megfogant embriókat rutinszerűen bevizsgálják és kijavítsák, sőt optimalizálják génállományukat. Japánban ez a jövőkutató elmondása szerint már csak politikai elhatározás, illetve alkotmányjogi döntés kérdése.
Persze sok etikai fejtörést fog ez még okozni, gondoljunk csak a sport világára. Nem lejt-e a pálya, ha a japán atléták már egy genetikailag áramvonalasított társadalomba születnek, míg a magyarok adott esetben még nem?
Mindez ráadásul csak a jéghegy (olvadó) csúcsa, hiszen a klímaváltozás már érezhető hatása olyan globális, rendszerszintű megrázkódtatások előszele, melyek borús hátteret vetítenek minden más, a jövőt érintő spekuláció mögé. Bámulatomra ez a kérdés már nagyobbik óvodás lányomat is foglalkoztatja. Egy családi album lapozgatása során megfogalmazódott benne, hogy amikor apukája kicsi volt, a telek még hasonlítottak a mesekönyvekben ábrázolt hóborította tájakra, míg neki már csak esős szürkeség jutott – tehát valami jóvátehetetlenül elveszett.
„Lassan a testtel”, mondanák erre a japán bölcsek. Az időjárást a megfelelő technológiák bevetésével a kedvünkre alakíthatnánk, csak akarni kell – lásd a fellegoszlató kínai légierőt, amely a 2008-as pekingi olimpia megnyitóján biztosította a felhőtlen szórakozást.
Feltűnő egyébként, hogy mindenre van válaszuk. Nincs megoldhatatlan, sugalmazza Fujii úr, ami azért is ironikus, mivel aktuális sikerregénye (Japán második kitárulkozása) pont egy disztópia: a szigetország szélesre tárja kapuit a globalizált idegenforgalom, az angol világnyelv és a tömeges bevándorlás előtt, amelynek következtében egy nemzedék alatt odavész kulturális önazonossága és társadalmi egysége.
A közélet hivatalos jövőképe azonban szinte szürreálisan pozitív. A köztisztviselők öltönyén az ENSZ fenntartható fejlődési céljait hirdető kitűzők csillognak, a felhőkarcolók neonreklámjai boldogabb életet ígérő biodinamikus szakét és elektromos autókat hirdetnek, az üzletekben botladozó takarítórobotokról pedig csak úgy süt a cukiság. Ez az optimista küldetéstudat talán Japán legnagyobb előnye óvilági borúlátásunkkal szemben. De vajon nekik lesz igazuk?
