Nagyon profi voltam a rendetlenségben. Pontosabban az anyámék steril és mindent eluraló rendjének az elutasításában. Ilyen szabályokat hoztak: ne maradjanak kint (értsd: a szobámban bárhol, a szekrényen kívül) az utcai ruhák; az íróasztalon nem állhatnak halomban a könyvek, csak azok kerüljenek oda, amikkel éppen foglalkozom; a szőnyegen és a padlón nem lehet semmi a szőnyegen és a padlón kívül; azt a könyvet, amit nem olvasok, tegyem vissza a helyére; az a ruha, ami szennyesnek minősül, nem maradhat a szobában; legalább egyszer egy nap szellőztetni kell; nincs olyasmi, ami megindokolhatná, hogy miért maradt bevetetlenül az ágy. A szabályok legtöbbjét ma már automatikusan betartom, de a kamaszkor elején ez maga volt a rabság, a kreativitás bürokratikus gátja. Akkoriban a zseniben hittem, aki átlátja a saját káoszát, és csak „rendetlenségben” képes bármit is teremteni, mert a rend a gyengék ópiuma, annak leplezése, hogy már egyetlen eredeti ötletük sincs.
Azt, hogy a görög mitológia szerint minden úgy kezdődik, hogy az ősi és mélysötét űrből, az idővel egykorú rendezetlenségből, vagyis Khaoszból kiválik Erósz, a rend és a rendszer szeretete, majd Gaia, a földanya – engem cseppet sem érdekelt. Az ilyen legendákat mindig a szülők (a győztesek) írják. Én a magam részéről biztos voltam benne, hogy Zeusz sosem pakolja el az épp nem használt villámait a parnasszusi szobájában a szekrénybe, és ha benéznénk az ágy alá, tutira lenne ott egy-két zokni, amit Héra nem vett észre.
Ma már csak foltokban van jelen az életemben a rendetlenség, és csak nagyon kevés ideig. Idegesít, ha nem találom meg a dolgaimat, ezért szinte kényszeresen teszem mindig ugyanoda a fontosabbakat: lakáskulcs, esernyő, pénztárca, iratok. A szemüveggel még nem sikerült elérnem ezt, és ha lerakom a lakás valamelyik pontján, kétségbeesett keresés kezdődik. A rendetlenség (és a zsenialitás) egykor olyannyira becsült lángjának egyedüli őrzője ma Duska. A szobája olykor úgy néz ki, mintha valaki bedobott volna egy gránátot, és gyorsan elszelelt. Mivel nálunk én vagyok az ágyvetés felelőse, vagyis én varázsolok a kanapéból minden este kényelmes franciaágyat, én lettem a fő pakoló is. Az ágy kihúzásához ugyanis hely kell, és ha halomban állnak a kibelezett játékok a rajzeszközökkel, a szétszórt cédékkel és a nyári strandfelszereléssel, akkor Erószként én vágok érzelemmentes rendet a káoszba.
A legfőbb ellenség az ezer darabból álló és az éjjel leple alatt titokban szaporodó legók. Egy igazi apa persze már ránézésre képes egy csillagok háborúja legódarabkát megkülönböztetni a nindzsagóstól, de én még nem érkeztem el ebbe a magasságba, pedig minden nap fejlődöm. A legóról tudni kell, amellett, hogy igen drága, többnyire egyszer használatos cucc: amint az eredeti forma megbomlik, márpedig megbomlik, máris ezernyi darabra hullik szét, amely soha többé nem áll össze a borítón látható játékká. A szamárvezető ugyanis elvész, a legkisebb elemeket elnyeli a porszívó vagy felszívódnak a lakás ásító zugaiban. Mintha maga a végzet bújt volna ebbe a játékba, vagy valami nagyon emberi: a Teremtőtől kapott formát az esendőségünk tördeli felismerhetetlenné, ahogy a környezetünket gyaluljuk napról napra felismerhetetlenné az eredeti tervhez képest. Minden egyes generáció egyre kevesebb elemből próbálja kirakni a maga bolygóját, a régi-új otthont, megtalálni a káoszban az eredeti elképzelés ethoszát. De mintha az egykori paradicsomot próbálnánk kirakni rozsdás konzervdobozokból.
Jó esetben a darabkák új életet kezdenek a gyerek fantáziájában, ám legtöbbször csak ülepedik egy hatalmas dobozban, akár a sitt. Az X-szárnyú repülő, amely a Csillagok háborújának ikonikus járműve, bírta a legtovább, talán azért is, mert ez volt az első olyan legó, amit ketten vettünk Dusival. Ez egyébként jó ötlet volt, mert amire egyszer pénzt szánt, az más státuszt kap az ajándékba kapott dolgokon belül. De ma már az X-szárnyú sem tudna felszállni, az egyik szárnya hiányosan lóg, talán már az Erő is elhagyta.
Amikor esténként belépek a szobájába, hogy elkezdjem a rendrakás modern rítusát, a szívem először azt diktálja, hogy hagyjak mindent úgy. Sőt, egy kicsit még én is kavarjak bele. Legyek megint gyerek. Szabályellenes, formátlan és feltörekvő. Mint az élet a rend előtt. Írjam én a törvényeket. Nem baj, ha ma este mindenki a padlón alszik. Vagy ahol helyet talál. Volt már ennél nagyobb bajunk. És akad is néhány varázslatos pillanat, amikor a káosz nem bosszantó rendetlenségnek tűnik, hanem lehetőségek tárházának. Hiszen milyen jó lenne úszószemüvegben hóembert rajzolni, miközben a magam eszkábálta űrhajó elhúz a fejem fölött a végtelenbe.
Ha holnap nem lenne iskola, ha az ébresztőóra nem nézne rám gyanakvóan a sarokból, ha meglenne a régi bátorságom, ha nem kellene határidőre írni, és szabályos pénzzel fizetni a szabályosan kiküldött villanyszámláért, talán ott ragadnék a szőnyegen. Felülnék a káosz trónjára és a hónom alá csapnám a múlékony időt. Néha tényleg csak egy-egy pillanaton múlik, hogy rátaláljak a paradicsomra.
