A magyar lányok és nők biztonságát veszélyeztető súlyos, rendszerszintű hiányosságokról szól az ENSZ nőjogi ellenőrző testületének napokban kiadott jelentése. A CEDAW Bizottság kifejezetten aggasztónak tartja a nők elleni erőszak elterjedését. Lesz ennek bármi következménye?
Nem. A CEDAW, csakúgy mint más ENSZ-szervezet csak ajánlásokat fogalmazhat meg. Ezt megelőzően 2013-ban jelentek meg utoljára észrevételei a magyar nők helyzetéről, az akkori javaslatokból sem fogadott meg semmit a kormány. Sőt, a bizottság most több problémát tárt fel, mint tíz éve.
Magyarország 1982-ben csatlakozott ahhoz az ENSZ egyezményhez, amelynek célja a nők elleni diszkrimináció felszámolása. Vagyis vannak kötelezettségeink. Ez sem számít?
Az átlagember azt gondolná, hogy „ciki” be nem tartani egy aláírt szerződést, de valójában minden kormány maga dönti el, hogy mi az, amit kellemetlennek tart, és mit nem. A magyar kabinet ebben elég megengedő magával szemben. Meggyőződésem, hogyha számon kérhetőek lennének a vállalások, már régen kihátráltunk volna az egészből, úgy, mint az Isztambuli Egyezményből. Az Európa Tanács emberjogi dokumentumát ugyanis be kell tartani, annak vannak is ellenőrző mechanizmusai. Nem véletlen, hogy Magyarország bár aláírta, végül nem ratifikálta. A nők társadalmi megbecsültsége itthon egyre lejjebb épül, esélyegyenlőségről szó nincs.
Hogyan készül egy ilyen értékelés? Magyarországon vizsgálódik a bizottság?
Nem, alapvetően papírokból dolgozik. Az adott kormánynak le kell adnia egy jelentést, amit a bizottság a székhelyén, Genfben tanulmányoz, és ott fogadja a kormánydelegációt is. A hazai civil szervezetek is elkészítik a maguk észrevételeit a kormány állításaira reagálva. Ezeket veti össze a bizottság.
Mire hívta fel a figyelmet a Patent?
Nem tudtuk megerősíteni például a kormány állítását, hogy felesleges ratifikálni az Isztambuli Egyezményt, mert nálunk már minden sokkal jobban működik, mint amit abban elvárnak. Mi bizony leírtuk, hogy ez nem igaz.
Mivel támasztották alá ezt az állítást?
Mondok egy példát. Az Isztambuli Egyezményben az szerepel, hogy olyan jogi intézkedések kellenek, amelyek megvédik az áldozatokat a további erőszakos cselekményektől. Aki találkozott már bántalmazott, vagy egy ilyen kapcsolatból menekülő nővel, egészen biztosan nem azt tapasztalta, hogy őt professzionális megoldásokkal segíti a rendszer. Kezdjük azzal, hogy sok esetben a rendőrség ki sem megy. Ha mégis megjelenik, nem viszi el a bántalmazót. De családjogi perekben, a bíróságon sem veszik figyelembe a bántalmazói hátteret addig, amíg azt jogerős bírói ítélet ki nem mondja. És akkor most csak a fizikai erőszakról beszéltem, az érzelmit vagy a verbális bántalmazást, a gazdasági függőségben tartást, a szexuális visszaélést meg sem említettem, ezekkel szinte semmit nem tud kezdeni a rendszer.
Fontos eleme volt a CEDAW jelentésnek a mediáció problémaköre. Kifejezetten aggasztónak tartotta a testület ennek alkalmazását a nők elleni erőszakkal érintett esetekben. Miért?
Egyértelműen benne van az Isztambuli Egyezményben is, hogy tilos a békéltetés, a mediáció alkalmazása olyan ügyekben, ahol felmerül nemi alapú erőszak. Nem véletlenül, hiszen ez kifejezetten káros, sőt veszélyes is lehet. A mediáció ugyanis arról szól, hogy a vitás helyzetben lévő feleket egy harmadik ember megpróbálja kirángatni a mókuskerékből, segít abban, hogy kölcsönös kompromisszumok útján feloldják a konfliktust. Egy bántalmazó kapcsolatban nem mindkét fél motivált a megegyezésre, csak a kiszolgáltatott fél vágyik békére és nyugalomra. Egy bántalmazó egyébként is nagyon megnyerő tud lenni az idegenek előtt. Sokat beszél, jól eladja magát. A másik oldalon pedig ott van egy zaklatott, szétcsúszott, síró nő, aki időnként még hisztérikus is. Ha a mediátor kevésbé képzett, akkor azt szűri le, hogy van egy ellenséges, elutasító feleség és egy kedves, megegyezésre nyitott férj.
De van, amikor konkrétan veszélyt is jelent a megjelenés egy ilyen ülésen. Például, ha a nő bujkál, mert félti saját vagy gyereke életét, testi épségét. Mégis meg kell jelenni a beszélgetésen, különben őt marasztalja el a bíróság. Mert mi történik nálunk? Ha bármilyen állami szervnél, hatóságnál megjelenik egy bántalmazott nő, az első, és egyetlen, segítség, amit felkínálnak neki, az a mediáció. Béküljön ki szépen a férjével. Ha ezt nem teszi meg, akkor majd a bírósági eljárásban felróják neki, hogy meg sem próbált peren kívül, békés úton tárgyalni, nem nyitott az egyezségre. Sőt, a bíróság és a gyámhatóság kötelezővé is teheti a mediációt. Az eljárást felfüggeszti addig, amíg ezt nem járták végig a felek. Általánosítva elmondható, hogy a komplett igazságszolgáltatás és gyerekvédelmi rendszer süket és vak a bántalmazás témájára.
Sokat hallott adat, hogy minden ötödik nő él vagy élt már olyan kapcsolatban, amelyben partnere rendszeresen fizikailag vagy szexuálisan bántalmazta, hetente meghal egy nő bántalmazás miatt. Milyen felmérésre, statisztikára alapulnak ezek a számok?
Friss adatok nincsenek, kapcsolati, családon belüli erőszakkal összefüggésben nincsen nyilvánosan hozzáférhető statisztika. Hazai vizsgálat utoljára 1998-ban volt, Tóth Olga szociológus készítette. Az utolsó reprezentatív kutatást 2012-ben az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége végezte el, és az eredmény egyébként szinte teljesen megegyezik az 98-as adatokkal. Most készít egy újabb felmérést az ügynökség, az utca emberét kérdezi majd, és rendőrségi adatokat is bekér. Egy éven belül meglesz az eredmény, őszintén csodálkoznék, ha jobb adataink lennének, mint 1998-ban, vagy 2014-ben voltak. Ha nincsenek hatékony intézkedések, mitől javult volna a helyzet?
Csak a kormányzati intézkedés hiányzik, vagy a tudatosabb társadalmi magatartás is?
A külföldi jó gyakorlatokból tudjuk, hogy azokban az országokból, ahol van politika szándék az erőszak felszámolásra, sokkal több ügy kerül felszínre mint nálunk, de jóval kevesebb a haláleset. Pont most volt a francia filmnapok alkalmából egy beszélgetés a szexuális erőszakról. Kiderült, hogy nekik évi 14 ezer ügyük van, míg nálunk 300-400 jelenik meg a bűnügyi statisztikákban. Ott ezeket a helyzeteket jobban kezelik, nálunk viszont alig van segítség.
Mi a tapasztalata, mennyi ideig tűr a bántalmazott?
Aki a Patenthez fordul, már ki akar lépni a kapcsolatból, és jogi segítséget kér. Átlagosan hét év bántalmazás előzi meg ezt a lépést, a legtöbb erőszak a terhesség idején, vagy a szülés után kezdődik. A tűrés ideje pedig nagyban függ például az egzisztenciális háttértől. A lakhatástól, a felvett hitelektől. Sokan azért nem lépnek, mert nincs pénzük egy önálló életre. Van, akiben él az a hit, hogy a gyereknek mindenáron teljes családban kell felnőnie.
A statisztikák szerint mégiscsak stabilabbak a családok, csökken a válások száma.
Ó, hát persze. Olyan támogatott hitelkonstrukciók vannak, amelyek egy válás után csődbe visznek. De borzasztóan rizikós a bántalmazott nőknek az új, váltott gondoskodás gyakorlata is. Ezt hívja a köznyelv egy hét itt- egy hét ott megoldásnak. A magyar bíróság nem disztingvál, a veszélyes apák is megkapják a hosszabb felügyelet nélküli együttlétet. A bántalmazott nők nem merik bevállalni.
A bizottság kifogásolta, hogy gyógyszeres abortusz nincs, a művi terhességmegszakítás egyre nehezebben érhető el. Mondhatjuk, hogy rendszerabúzusról van szó?
Nemcsak mondhatjuk, ki is jelentjük. Az abortusz kezelésén remekül látszik, mennyire veszi komolyan a kormány a CEDAW-jelentést. Már a 2013-as záró észrevételekben is azt kérte a bizottság, számolja fel a kormány a kötelező két tanácsadást. Ehelyett tovább szigorított. Az első tanácsadáson nem lehet időpontot kérni a másodikra, újra telefonálni kell. Tehát, hazamegy a terhes nő, majd elkezd telefonálgatni oda, ahonnan éppen hogy eljött. A vonal legtöbbször foglalt, a nő ideje meg telik. Közben az egésznek semmi értelme, azt még a Nemzeti Népegészségügyi Központ is elismeri, hogy minimális azoknak a száma, akiket sikerül lebeszélni az abortuszról. Ennek ellenére most már magzati életfunkciókat is kell hallgatnia a nőnek a beavatkozás előtt, ami már tényleg a kínzás kategóriája. Közben nincs abortusztabletta sem, amivel ezt az egész procedúrát meg lehetne könnyíteni. Szinte minden uniós országban elérhető, nálunk nem. A 72 órás sürgősségi tabletta pedig, ami a petesejt beágyazódását akadályozza meg, csak orvosi rendelvényre kapható. Más országokban a benzinkúton is lehet venni. Óvszerautomaták sincsenek. Olyan ország szinte alig van, ahol nulla állami támogatás jár a fogamzásgátló szerekre. Náluk ezek luxuscikkek.
Hol szerepelünk a nők helyzetét elismerő európai listán?
A sor végén kullogunk A Nemek Közötti Egyenlőség Európai Intézetének legutolsó sorrendje szerint csak Görögország és Románia áll mögöttünk. A konzervatív szerepek egyre erősödnek nálunk, egy nő legyen feleség és anya. Tessék szépen a konyhában szorgoskodni, közben sok-sok gyereket szülni. A kormányzati struktúrából is kikopott a nőügy. Nagyon nem állunk jól.
