elemzés;történelem;II. világháború;Romsics Ignác;1945;

Romsics Ignác: 1945 mint korszakhatár

1945, vagyis a II. világháború vége az elmúlt évszázad három legfontosabb korfordulójának egyike. Legalább olyan jelentős, mint az I. világháború befejeződését kísérő változások, és bizonyosan jelentősebb – átfogóbb és globálisabb –, mint a Szovjetunió és a kelet-európai szocialista rendszerek 1989-90-es összeomlása.

Jelentőségét alapvetően két tényező adja: a háború jellemzői és a háború következményei.

A pusztítás mérete és oka

A II. világháború az emberiség történetének minden szempontból legnagyobb katonai konfliktusa volt. Az I. világháborúban mintegy tucatnyi ország vett részt, nagy csatáit Európában vívták, s halálos áldozatainak száma 8,5-9 millióra rúgott. A II. világháborúban 61 állam katonái harcoltak, s az európai hadszínterek mellett fontos, sőt döntő ütközetek zajlottak Távol-Keleten, a Csendes-óceán térségében és Észak-Afrikában is. A harcok mintegy 55, sőt az újabb kutatások szerint több mint 70 millió ember életét követelték. A legnagyobb áldozatot e téren a Szovjetunió hozta: lakosságának mintegy 14 százalékát, összesen 23 millió embert vesztett. Utána Kína következik 20 millió halottal, amely azonban akkori összlakosságának csak kevesebb, mint 4 százalékát tette ki. A Német Birodalom katonai és polgári áldozatainak a száma meghaladta a 7 milliót, azaz az 1939-es népesség 10 százalékát. A lengyelországi emberveszteségek száma 5,6 millióra, vagyis a lakosság 16 százalékra rúgott. Egymillión fölüli halottat gyászoltak még Indonéziában, Japánban és Jugoszláviában, míg Nagy-Britannia és az Egyesült Államok polgári és civil áldozatainak a száma a fél-fél milliót, vagyis az 1 százalékot sem érte el. Az akkori Magyarország 14,5 milliós lakosságából 6,2 százalék, azaz körülbelül 900 ezer fő nem érte meg a háború végét. Hasonló mértékben pusztult el az egyes országok infrastruktúrája: vasútvonalai és pályaudvarai, közútjai és hídjai, lakóházai és ipari létesítményei. Németország és Kelet-Európa egyes területei és városai, ahol a legsúlyosabb harcok folytak, teljes pusztasággá, illetve romhalmazzá változtak.

Az irtózatos méretű emberi és fizikai pusztítás elsődleges oka a háború totális, azaz a hátországra és a civil lakosságra is kiterjedő jellege, valamint a haditechnika fejlődése volt. Az utóbbin belül legnagyobb jelentőséggel az uránhasadás fegyverként való felhasználása, vagyis az atombomba feltalálása bírt. Az első szabályozott nukleáris láncreakciót az olasz Enrico Fermi vezette chicagói kutatócsoport indította be 1942-ben, az első kísérleti atombombát pedig a Robert Oppenheimer vezette nemzetközi kutatócsoport (Manhattan-terv) állította elő 1945 nyarára. Amikor a július 16-ai sikeres új-mexikói robbantásról értesült, Churchill elégedetten nyugtázta: a lőpor vagy akár az elektromosság feltalálása semmiség, „csupán tréfa” volt ehhez képest. A brit miniszterelnök, aki végsőkig tartó harcot fogadott Hitler és szövetségesei ellen, jól látta az új fegyver jelentőségét. Az 1945. augusztus 6-án Hirosimára, 9-én pedig Nagaszakira ledobott atombombák 200-250 ezer ember életét oltották ki, és legalább ugyanennyit sugár-fertőztek meg. A lakóházak és egyéb épületek 80 százaléka romhalmazzá vált. A sokkhatás akkora volt, hogy rövid gondolkodás után Japán is beszüntette az ellenállást, és szeptember 2-án kapitulált. A világháború tulajdonképpen ezzel, s nem az 1945. május 8-i német fegyverletétellel ért véget.

Nagyon sok áldozatot követeltek az angolszász gépek Hamburg, Drezda és más német városok elleni szőnyegbombázásai is. A háború éveiben kifejlesztett nagy hatótávolságú négymotoros gépek valóságos légi erődök voltak: 8-10 ezer méter magasságban 3-6 ezer kilométer megtételére és 6-8 tonna bomba szállítására voltak képesek üzemanyag felvétel nélkül. A német városok mellett súlyos repülőtámadásokat szenvedett el Tokió, Oszaka, Jokohama és más japán település is. Az 1944. november 24-ei szőnyegbombázás következtében Tokió jelentős része szinte a földdel vált egyenlővé, és lakói közül mintegy 100 ezren vesztették életüket. A német propaganda által csodafegyverként emlegetett V-1 és V-2 típusú rakéták (Vergeltungswaffen, vagyis megtorló fegyverek), melyeket 1944 nyarától vetettek be angliai városok és Antwerpen ellen, viszont kevésbé bizonyultak hatékonynak. Áldozataik számát összesen mintegy 50 ezerre becsülik. Ez alig több, mint amennyi német az 1945. február 13-i drezdai szőnyegbombázás során elpusztult. A fegyverben rejlő lehetőségekről sokat mondó viszont, hogy konstruktőre ugyanaz a Wernher von Braun volt, aki az 1945 utáni amerikai rakétaprogram kidolgozásában és végrehajtásában oly meghatározó szerepet játszott.

A tömegpusztító fegyverek megjelenése és a háború totális jellege mellett az emberéletben elszenvedett hatalmas veszteségnek ideológiai okai is voltak. A fajelmélet, amely a népek közötti antropológiai és kulturális különbségekből kiindulva felsőbb- és alsóbbrendű fajokat tételezett fel, a XIX. században elsősorban a gyarmati hódítás igazolására szolgált. A britek és a franciák éppen úgy ezzel indokolták afrikai és ázsiai terjeszkedésüket, mint az amerikaiak csendes-óceáni aktivitásukat, illetve a japánok Kína és Korea „nehézkes és tehetetlen” népeinek gyámság alá helyezését. Emellett megjelent azonban a rasszizmus az országokon belüli vallási és/vagy etnikai kisebbségekkel szembeni állami fellépést és kirekesztést alátámasztó ideológiaként is. Az ennek egyik változataként kialakult politikai antiszemitizmus számos országban táptalajra talált, de a zsidók szisztematikus kiirtásának szörnyű programjává csak a náci Németországban és az általa ellenőrzött területeken vált. A zsidók és más alsóbbrendűnek, illetve nemkívánatosnak minősített elemek (romák, homoszexuálisok, gyengeelméjűek, baloldaliak) elleni irtóhadjárat már a háború elején elkezdődött, és egészen 1945-ig tartott. Ennek a példátlan méretű és szervezettségű népirtásnak mintegy 6 millió zsidó (az összes háborús emberveszteség közel 10 százaléka) esett áldozatul.

A felelősségre vonás

A zsidók elleni irtóhadjáratra, valamint a németek és szövetségeseik egyéb, a hadműveletek és a megszállás alatt elkövetett kegyetlenségeire és pusztításaikra hivatkozva a győztes nagyhatalmak kimondták, hogy a háború megindítása és a népirtás bizonyos körülmények között olyan bűncselekmények, amelyeket a nemzetközi közösségnek joga van utólag szankcionálni. A szövetségesek által felállított Nemzetközi Katonai Törvényszék a német háborús főbűnösök ügyében 1945. november 14. és 1946. október 1. között ítélkezett. A huszonkét fővádlott közül tizenkettőt ítélt halálra. Martin Bormann, a náci párt vezetője nem került elő, Hermann Göring, a Luftwaffe főparancsnoka pedig a börtönben öngyilkos lett. Így végül tíz náci vezetőt végeztek ki. Közöttük volt Joachim von Ribbentrop külügyminiszter, Alfred Rosenberg, a náci párt vezető ideológusa és Wilhelm Keitel marsall, a Wehrmacht főparancsnoka. A japán háborús főbűnösök pere 1946 januárjában kezdődött és 1948 végéig tartott. Tokióban 7 személyt ítéltek halálra, köztük Tódzsó Hidekit, az ország 1941 és 1944 közötti miniszterelnökét. Sokakat végeztettek ki az egyes országok nemzeti bíróságai is. Általában véve ugyanis a háborús bűnösöket ott kellett felelősségre vonni, ahol bűntetteiket elkövették. A legalaposabb tisztogatást Belgiumban és Hollandiában végezték, ahol több százezer feltételezett kollaboránst vettek őrizetbe, és több tízezret ítéltek el. Ausztriában viszont csak 9 ezer pert folytattak le, és összesen 57 embert ítéltek halálra. Franciaországban, Olaszországban és Jugoszláviában először maguk az ellenállók és a partizánok ítélkeztek. Mindhárom országban több ezer embert lincseltek meg vagy lőttek le, többször megalapozatlan vádak alapján.

A nulla poena sine lege (büntetni csak azt a cselekményt lehet, amelyet elkövetése idején a törvény bűntettnek minősít) elvét mellőző, háború utáni pereket és ítéleteket, s ezek között is elsősorban a nürnbergieket kezdettől fogva bírálták. De voltak olyan hangok is, amelyek jóval súlyosabb retorziókat követeltek. A legsúlyosabb kifogás a nürnbergi eljárással szemben az volt, hogy kizárólag a legyőzött ellenség által elkövetett bűnökre korlátozódott, s ezzel azt a látszatot keltette, hogy a győztesek ilyen bűnöket el sem követtek, vagy ha mégis, akkor rájuk más szabályok vonatkoznak. Ez az egyenlőtlen elbánás különösen a Szovjetunió által elkövetett agressziókra – mindenekelőtt a Molotov-Ribbentrop paktumra és Lengyelország megtámadására, valamint a Finnország elleni háborúra, a Baltikum bekebelezésére és a lengyel tisztek katyni lemészárlására – borított fátylat. Sokan tették fel azt a kérdést is, hogy a német és japán városok 1945-ös bombázása, s különösen a két atombomba ledobása indokolt volt-e, vagy sem; ha igen mennyiben, s ha nem, akkor miért került rájuk sor mégis?

Ez a más mércével mérő „nürnbergi szemlélet” vált alapjává annak a széles körökben elterjedt antifasiszta ideológiának, amely a második világháború történetét az Ördög és az Angyal harcává egyszerűsítette, s miközben a Harmadik Birodalmat démonizálta, a Szovjetuniót mentesítette minden felelősségvállalás alól. Ez mindazon országok tapasztalatának ellentmondott, amelyek elszenvedték a szovjet Vörös Hadsereg hadműveleteit kísérő atrocitásokat, a polgári lakossággal szembeni erőszakoskodásokat.

A bipoláris világrend

A háborúkat többnyire stratégiailag fontos területekért, illetve a területeken található erőforrásokért vívják. Ez a második világháborúban is így volt. A későn érkező, de dinamikusan fejlődő országok, Európában mindenekelőtt Németország, Ázsiában pedig Japán, a XIX. század végétől törekedtek területszerzésre. Németország elsősorban Afrikában és a Balkánon át a Közel-Keleten, Japán főleg az ázsiai kontinens keleti partvidékén – Koreában és Kínában –, valamint a csendes-óceáni szigetvilágban. Törekvéseikkel azonban minduntalan beleütköztek a nagy gyarmattartó hatalmak, elsősorban Nagy-Britannia és Franciaország, valamint az Észak- és Dél-Amerikát saját felségterületének tekintő Egyesült Államok, és az eurázsiai kontinensen minden irányban terjeszkedő Oroszország érdekeibe. Ezek a konfliktusok vezetettek az I. és a II. világháborúhoz, amelyek tétje egyaránt a világhatalmi pozíciók újraelosztása volt. A tengelyhatalmak második világháborús győzelme esetén Németország és Japán, valamint korlátozottabb mértékben Olaszország a világ nagy részének uraivá váltak volna, ahogy ezt az 1940. szeptember 27-én aláírt Háromhatalmi Egyezményben körvonalazták is. A három hatalom képviselői ebben leszögezték, hogy „a tartós béke előfeltételének tekintik, hogy a világ minden nemzete hozzájusson a neki kijáró térhez. Ezért elhatározták, hogy a nagy kelet-ázsiai térre és az európai területekre vonatkozó törekvéseiket illetően vállvetve együtt fognak működni”.

A világhatalmi pozíciók újraelosztására irányuló német, olasz és japán törekvések az angolszász-szovjet háborús győzelemmel hosszú időre a süllyesztőbe kerültek. Bár gazdasági szempontból mindhárom ország viszonylag gyorsan talpra állt, sőt a japán és a német gazdaság a XX. század második felének legdinamikusabb növekedéseit produkálta – 2000-ben a világ második legnagyobb gazdasága a japán, a harmadik pedig a német volt –, katonai erejük mindvégig jelképes, világpolitikai szerepvállalásuk pedig korlátozott maradt. Kisebb mértékben, de veszített jelentőségéből Nagy-Britannia és Franciaország is. Nagy-Britannia, amely 1900-ban a világ ipari termelésének még közel 20 százalékát adta, a század végén már csak 3-4 százalékát állította elő. A francia "grandeur és gloire" még többet veszített nagyságából, illetve ragyogásából. A II. világháború egyik legfontosabb világpolitikai következménye tehát Európa meggyengülése, és ezzel párhuzamosan a két szárnyhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió megerősödése lett. Ezzel egy olyan több évszázados korszak ért véget, amelyben a világ központja Európában – olykor Londonban, máskor Madridban vagy Párizsban – volt. A II. világháború előtti és alatti többpólusú világrendet ennek következtében kétpólusú világrend váltotta fel, ahogy ezt Alexis de Tocqueville jó száz évvel korábban megsejtette, s ahogy azt 1871-es könyvében (Oroszország és Európa) Nyikolaj Danyilevszkij is prognosztizálta.

A két szuperhatalom ereje és lehetőségei mindazonáltal különböztek. Az Egyesült Államok, amelyet saját területén semmiféle kár nem ért a háborúban, az 1945 utáni években olyan nagyarányú fejlődésen ment keresztül, amilyenre korábban nem volt példa a világ egyetlen országának történetében sem. A háborús konjunktúrának köszönhetően a termelés, amely mintegy 50 százalékkal nőtt, a világ össztermelésének kezdetben több mint 50 százalékát, s még 1970-ben is közel 30 százalékát tette ki. Washingtonban gyűlt fel a világ aranytartalékának csaknem kétharmada, amerikai kikötőkben horgonyzott a világ hajóállományának fele, és innen indult útjára a világexport harmada. Mindez nemcsak hatalmas hadiipari fejlesztéseket és a világ legkorszerűbb fegyverekkel felszerelt hadseregének a fenntartását tette lehetővé, hanem az életszínvonal rohamos emelkedését is. A Szovjetunió nyugati területei ezzel szemben a háború alatt irtózatos károkat szenvedtek. Ezért, valamint a szovjetrendszer bürokratizmusa és rugalmatlansága miatt a Szovjetunió gazdasági teljesítménye meg sem közelítette az Egyesült Államokét. A világtermelésnek folyamatosan csak 14-15 százalékát adta, s az egy főre jutó szovjet nemzeti jövedelem sohasem érte el az amerikai 50 százalékát. A hadiiparra és az ezzel kapcsolatos ágazatokra ennek ellenére akkora összegeket fordítottak – természetesen a fogyasztás rovására –, hogy a fegyverzet és az űrkutatás területén a Szovjetunió egészen az 1980-as évekig alig maradt el az Egyesült Államoktól. Ez közel fél évszázadon át biztosította Moszkva számára a világhatalmi szerepvállalás lehetőségét.

Bár a szövetségesek háború alatti nyilatkozatai egy olyan erőszakmentes új világrendet vizionáltak, amelyben – az 1941-es Atlanti Charta szavaival – minden népnek joga lesz arra, hogy „megválassza azt a kormányformát, amely alatt élni akar”, ezek a magasztos elvek a legkisebb mértékben sem váltak valóra. Ténylegesen az történt, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió felosztották egymás között Európát és a Távol-Keletet. A Szovjetunió nem elégedett meg azzal, hogy – a régi múltra visszatekintő orosz birodalmi gondolat logikáját követve – európai határait több száz kilométerrel nyugatra tolta, de a Csendes-óceán térségében is növelte területét. Elérte azt is, hogy nyugati határai mentén olyan bábállamokat hozott létre, amelyek belső berendezkedése a diktatórikus és az állami tulajdonra alapított szovjet mintát követte. Az Egyesült Államok ugyancsak szorgalmazta saját rendszerének, a liberális demokráciának és a piaci elvű szabad kereskedelemnek a meggyökereztetését. A szembenállás legjobb példája a kettéosztott Németország volt: keleten szovjet típusú diktatúra és tervgazdálkodás, nyugaton parlamentáris demokrácia és szociális piacgazdaság alakult ki. Mutatis mutandis ugyanez történt a Csendes-óceán térségében is: két Korea, két Kína, és egy ideig két Vietnám.

A gyarmati világ felbomlása és egy új világrend körvonalai

A világhatalmi súlypontok áthelyeződése és a két világrendszer kialakulása mellett a II. világháború fontos következménye volt a gyarmati világ felbomlásának felgyorsulása is. 1945-ben a Föld területének közel harmada még gyarmati uralom alatt állt. Az 1960-as évek közepére ez az arány 5, az 1970-es évek végére pedig 1 százalékra csökkent. A Föld független államainak száma 1900 és 2000 között kevesebb mint 50-ről közel 200-ra nőtt. A két világháború között megingott brit, francia, holland, portugál, belga és egyéb gyarmatbirodalmak teljesen felbomlottak, és helyükön független államok jöttek létre. A legnagyobb felhajtóerő ugyanúgy a nacionalizmus volt, amely az Oszmán Birodalom XIX. századi, a Habsburg Birodalom 1918-as és az orosz-szovjet birodalom 1991-es szétesését okozta.

A bipoláris világrend 1989-91-ig tartott. A Szovjetunió meggyengülése és 1991-es felbomlása következtében az Egyesült Államok maradt a világ egyetlen olyan országa, amely egészen napjainkig a Föld egészére kiterjedő hatalommal rendelkezik. A nemzetközi kapcsolatok rendszere ezzel kétpólusúból egypólusúvá alakult. Az új évezred elejére ugyanakkor egy olyan új világrend körvonalai is felsejlettek, amelyben az Egyesült Államoknak fokozódó mértékben kell tekintettel lennie az egyes földrészek regionális nagyhatalmainak az érdekeire. Az ázsiai országok közül ezek közé tartozik Kína, India és Japán, Dél-Amerikában Brazília, Közel-Keleten az arab világ, Európában az Európai Unió egymással is versengő magállamai, Eurázsiában pedig – mint az utóbbi évek, s különösen hónapok történései mutatják – a Szovjetunió örökébe lépni óhajtó putyini Oroszország.