Mi legyek, ha nagy leszek? – ezzel a kérdéssel fordult hozzánk minap a nyolc és háromnegyed éves Dusán. Este volt, vacsora után, ilyenkor szoktunk beszélgetni hármasban. Általában Harry Potter aktuális ügyeit vitatjuk meg (már az ötödik kötet végén járunk), vagy más varázslatos témákat, ritkán az iskola is szóba kerül. Kint a tavasz és a tél között megrekedt, szeszélyes idő borzolta a fákat. Napközben szinte óránként változott, hogy a nap süt egyre magabiztosabban, vagy havat hordó szél fúj be a kabát gallérja alá. A kérdés kizökkentett. Túlélő, vágtam volna rá hirtelen a választ, hiszen nemrég voltam túl egy hosszú interjú elolvasásán, amelyben a fizikus metsző érvekkel ecsetelte a jövőnk lehetséges forgatókönyveit, és a legoptimistább állítása az volt, hogy tán az emberiség fele megmaradhat.
De miért ne maradhatna gyerek, miért ne kaphatnék elő valamilyen bűbájt, hogy most már aztán végképp megállítsuk a pergő napokat, és maradjunk így, érinthetetlenül? Duska arcán látszott, hogy a lehető legkomolyabban gondolja a kérdést, őt ez most olyan komolyan foglalkoztatja, mintha már holnap állásbörzére kellene mennie, és jó lenne, ha a megfelelő ajtókon kopogtathatna. Nem viccelhettük hát el a dolgot. Nagyon el tudnálak képzelni építészként, mondtam végül, hiszen folyton az a kérdés izgatja, hogy mit és mennyit bírnak még el az olykor furcsa formájú építményei, dacolnak-e még a gravitációval, vagy engednek neki.
A nappali parkettáján nőnek ki rendre ezek a még lakatlan városok, és ha valami nem úgy sikerül, ahogy eltervezte, szomszédbosszantó robajjal dőlnek össze. Néha szánt szándékkal, mert az építés felszabadultságát olykor a rombolás öröme hozza el.
Szóval láttam benne a mérnökhöz szükséges fegyelmet, amely képes összefeküdni a szárnyaló képzelőerővel, de akkor sem lennék meglepve, ha a művészet felé indul el, muzsikus lesz (igen, eszembe jutott a közhely, hogy az építészet megfagyott zene), garázsrockot játszik az alagsorban, vagy Chopint tágas termekben, netán fest vagy ír, ahogy az apja szokott, ha ideje engedi. Hirtelen több Duskát láttam a szobában: az egyik kémcsövekben leste az élet maradék rejtélyeit, a másik fákat ültetett és palántákat nevelt, a harmadik fontos arccal papírokat írt alá, a negyedik a menthetetlen világot húzta vissza a szakadék széléről egy találmány segítségével vagy csak a mozivásznon.
Derűlátó voltam, és igyekeztem nem a saját példámra gondolni. A harminchat fős osztályban annak idején az volt a legégetőbb kérdés, hogy milyen mérnök lesz belőlünk: a lányok a textil- vagy elektromérnöki pálya felé kacsingattak, a fiúk a gépész- és építészmérnöki szakon látták magukat, legtöbbször úgy, hogy fogalmunk sem volt arról, hogy a szakma a valóságban mit is jelent, mivel jár. Valahogy éteri volt az egész, mintha az építészmérnök sosem menne ki a sártól felázott építkezésre, a gépészmérnök tiszta ruhájára pedig soha nem loccsanna gépolaj. Csak ülnek és matekpéldákat oldanak meg az irodájukban nap mint nap. Engem már a kifejezéstől is kivert a víz, semmit sem akartam megmérni, a világ épp a mérhetetlensége miatt volt egyszerre vonzó és félelmetes hely, és el akartam rejtőzni a bugyraiban, hogy új univerzumokat teremtsek.
Egy közepes kvalitású pályaválasztási tanácsadó is egyből megmondta volna, hogy ne erőltessem a differenciálszámítást, hagyjam az egzakt ruhát másra, és inkább a még képlékeny, formát kereső, szűz területek felé induljak, ahol a kreativitás nem szitokszó.
Megspórolhattam volna néhány kanyart. Nem ültem volna a gépészmérnöki egyetem felvételi vizsgáján, nem keverem a gipszet a fogászokat képző főiskolán, még véletlenül sem keveredek az asztalosokat képző kétéves pótcselekvésbe. A szomszéd néni mentett meg végül. Amikor az anyámék már teljes kétségbeesésbe süllyedtek volna, hogy a sok kudarcból miként lesz egy nap valamilyen disztingvált állás és tisztességes élet, lehozott egy hirdetést, amelyben az akkor induló váradi sajtókollégiumba várták a jelentkező diákokat. Még mielőtt én magam is elhittem volna, hogy nem lesz belőlem semmi, hirtelen felsejlett egy járható út. Ez is messze volt még a Nobel-díjas írótól, akinek új regényeit remegve várja mind a szakma, mind az olvasó, de már jobban hasonlított rá, mint az, ha valaki más szájába kellett volna rosszul illeszkedő hidakat és koronákat begyömöszölni.
Talán néha ez a pályakeresés: sok nem izzadja ki végül az igent. Néha még látom magam előtt azt az énemet, aki a kommunizmusba ragadva izzad a műszaki rajzok felett, vélhetően iszik, és rímtelen szerelmes verseket ír éjjelente a konyhában, hogy ezzel palástolja félelmetes, nagycsaládos magányát. De nem ez történt. Nem tudom, a mostani jövő mennyire hallgat a fizikusokra, a kérlelhetetlenebbnél kérlelhetetlenebb előrejelzésekre, és hogy lesz-e hely benne egy mosolygós szemű kisfiúnak, aki egy napon majd utcazenél vagy okosházakat épít, de képtelen vagyok magamban elnyomni a reményt. Ami talán nem is kifejezhető számokkal, rosszul fest a lemodellezhető világokban, de teljes életet ad. Kanyarokkal vagy anélkül.