„Az írástudók után most a jogászok árulták el Magyarországot, a hazugság és az őrület szintje olyan, mint a világháborúban”

Nem kellemes, ha külföldi ügynöknek bélyegzik az embert, és felrakják a Soros-listára. Hegedűs Arno jogásszal ez történt pályakezdése idején, de több sorstársával együtt bízott a jogrendszerben, és végül pert nyertek a Figyelő ellen. De nem ez volt az egyetlen keserű tapasztalata a hazai közéletben, és a jogásztársadalomnak is meglátta már az árnyoldalait. Szerinte a hazugságokra épülő Orbán-rendszer össze fog omlani, csak félő, hogy ez a legtöbb jó szakembert már külföldön találja, mert az Európai Unió tág hazát kínál számukra. Hegedűs Arno is járt Hollandiában, nemzetközi jogász végzettséggel tért haza. Egyelőre még itthon van, és próbálja pozitívan szemlélni a helyzetet. Egyre kevésbé sikerül.

– Interjúit, nyilvános megszólalásait figyelve mintha útkeresésben lenne, próbálna rátalálni arra a helyre, amely megfelel erkölcsi elveinek.

– Az embernek át kell gondolnia, milyen szakmai utat akar bejárni. Nyilván időnként kompromisszumokat is kell kötni. De jogászként sok csalódás ért már.

– Beleütközött a korrupcióba? Ott zizeg minden nap?

– Nem egyszerűen a korrupció zizeg. Nap mint nap találkozom azzal, hogy teljesen más történik az életben, mint ami a papírokban le van írva. Úgy érzem, a hazugság átszövi a társadalom szerkezetét, ami részben a kormány és propagandája álságos természetéből fakad. Hazugságrengeteg vesz körül minket a médiában.

Vannak ismerőseim a végrehajtó hatalom és az igazságszolgáltatás különböző részein, és minden irányból dermesztő hatást érzek. Mindenki a hatalom vélt vagy valós szándékának megfelelően kíván viselkedni. A jogászok között nyomasztó történetek keringenek, kezdve onnan, hogy egy kormánypárti politikus ingatlanadás-vételekor milyen körülmények között, mennyi készpénz csúszott, a sokkal cifrább ügyekig. Kezdő jogászként sem nehéz beléjük futni.

– Mindez csak felülről szivárogna le a társadalomba? Nem inkább lentről táplálkozik?

– A hazugság, a korrupció természete valószínűleg az egyéntől szivárog felfelé, majd hatalmi szinten megerősítést kap, és egyfajta normaként áramlik vissza. Önmagát gerjesztő kör. Sokan írtak már arról, hogy egy totalitárius rendszer csak úgy alakulhat ki, ha az egyének képesek a mindennapjaikban hazudni, magukévá tenni az adott államideológiát. Nem mondom, hogy a mi jelenlegi rendszerünk egyértelműen totalitárius, de az jól látszik, hogy a hatalom milyen mintát erősít meg, amikor bizonyos társadalmi csoportokat felemel, a választóit pedig információs buborékban tartja.

– Egy ilyen buborékot fel is kell építeni.

– Úgy gondolom, ha volt alkotmányos puccs,
az a közmédia kisajátításával, a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány, a KESMA létrehozásával történt. Amikor nemzetstratégiai érdekekre hivatkozva, a versenypiaci szabályokat megkerülve az utóbbiba pakolták csaknem az összes fontos sajtó- és médiaterméket. Amire az alkotmánybíróság lényegében úgy reagált, ez politikai döntés, és nem tartotta magát kompetensnek, hogy állást foglaljon. Akkor még nem éreztük, mekkora jelentősége van ennek a lépésnek a mai információs társadalomban. Ma már jól látni. A miniszterelnök, aki politikai legitimitását részben arra építette, hogy „Ruszkik haza!”, ma egyértelműen oroszbarát politikát folytat a nyugati szövetségi rendszer kereteiben, és háborús bűncselekményeket relativizál. És ezt az irányt olyan erővel visszhangozzák a propaganda országos hálózatot alkotó médiabugyrai, hogy a társadalom nagyobbik része elfogadja. Ahogy lassan bármit.

– Jogilag tisztának tűnik az átalakítás.

– Nem gondolom, hogy minden tiszta a mai médiarendszerben. Mindenekelőtt, szerintem a propaganda nem tekinthető sajtónak, ezért nem is érdemes olyan védelemre, mint a független sajtó. Továbbá erősen megkérdőjelezhető például az alaptörvény szólásszabadsággal kapcsolatos elveinek maradéktalan teljesülése, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság működésének korrektsége. Mégis békésen tűrjük a helyzetet. A rendszer egyik megtévesztő, széles legitimációt biztosító vonása, hogy nem használ erőszakot. Ehelyett a sajtóban, a médiában lehetetleníti el az ellenzéki véleményeket, kritikákat úgy, hogy bedob négyszer annyi saját propagandatartalmat a közbeszédbe. A túlsúlyt egyrészt a másik oldal platformjainak gazdasági ellehetetlenítésével, sakkban tartásával, az NMHH szelektív eljárásaival teremti meg, másrészt pedig elképesztő mennyiségű pénzzel létrehozza a közösségi médiában a saját buborékait, háttérbe szorítva a társadalmi diskurzusban is a kritikus véleményeket. Eközben pedig súlytalanítja az olyan jogintézmények használatát, mint például a sajtóhelyreigazítási per. Hiszen az Origónak vagy a TV2-nek kalkulált költsége, hogy elveszít néhány pert. Volt szerencsém ilyen ügyeken dolgozni. Nem nagy kihívás, mert a kormányorgánumok olyan egyértelmű hazugságokat engednek meg maguknak, hogy bizonyítási indítványokat se nagyon kell tenni.

– Ön is nyert pert a Figyelővel szemben, amely 2018-ban Soros-listára tette. Ám maga az ügy akkor arra ösztönözte, hogy egy időre elhagyja az országot.

– Nem mondanám, hogy kifejezetten ezért távoztam. Mindig is érdekelt a nemzetközi jog, és foglalkoztatott, hogy kimenjek tanulni Hollandiába. Persze, ez az ügy is hozzájárult, hogy ne halogassam tovább. Nagyon megdöbbentett, hogy efféle listázás előfordulhat a mai Magyarországon. Igyekeztem gyorsan túltenni magam rajta. Emiatt közvetlenül nem tapasztaltam megbélyegzést, kirekesztést, a nevem beleolvadt a 100-150-es listába. De nem éreztem jól magam, és időnként kaptam rá megjegyzéseket, még állásinterjúkon is. És ma már látom, az csak a kezdete volt valaminek. Egyik első mérföldköve a mai magyar társadalomban gerjesztett média polgárháborúnak. Most már a pedofília és a homoszexualitás összemosása zajlik, és meggyő-
ződésem, hogy személyesen is meg fognak hurcolni embereket. Eddig főleg politikusokkal tették ezt, de most jöhetnek a magánszemélyek is, gimnazisták, tanárok, civilek, akárki.
A Soros-lista absztraktabb képlet volt: külföldről támogatott civil szervezetek aláássák a magyar szuverenitást. A „családvédelmi” téma viszont a mindennapokba ágyazódik.

– Egyértelmű hazugságok, megbélyegzés, ügynöközés… Hogy lehet elmenni mellette?

– Valóban nagy hiba, hogy a Soros-listánál nem perelt mindenki. A jogi intézményeink arra vannak, hogy használjuk őket. Magyarországon azonban mintha már akkor is beletörődött volna a sorsába a társadalom. Pedig mindenkinek minden jogsértésnél lépést kell tennie, még akkor is, ha ezzel nem fogja tudni megakadályozni a következőt. Én hiszek a jog erejében. Elvi alapon egységesen ki kellett volna állnunk. De ez mindenkinek a saját döntése. Úgy érzem, az utolsó választás után valahogy mindenki feladta a küzdelmet. A társadalom elfogadta, hogy ez van, itt fogunk élni.

– Mi jöhet még? Bármi?

– Szerintem minden hazugságra épülő rendszer előbb-utóbb összeomlik. A kérdés, hogy mikor.

– De mivel egy ember úgy 80 évig él, ez elég fontos kérdés.

– A történelem kétségtelenül azt mutatja, hogy hosszú évtizedekig is fennmaradhat egy ilyen rendszer. De szerintem az Orbán-rendszer nem lesz képes erre. Részben gazdasági zsákutcák miatt, de ugyanilyen fontos, hogy a valóság és a hazugság közötti szakadékot valahogy át kell hidalni, ami rengeteg energiába kerül. Egyelőre még segítenek a propagandamédia ölt pénzek, de egy idő után a rendszer a szakadékban találja magát.

– Azért nem ártana, ha a társadalom, a politikai ellenzék is tenne ezért valamit.

– Nem biztos, hogy rajtuk kell számon kérni mindent. Ez így túl általános. Szoktunk beszélni történelmi vonatkozásban az írástudók árulásáról. Én úgy érzem, hogy a mai magyar valóságban a jogászok követtek el árulást. A magyar jogásztársadalomnak nagyon súlyos felelőssége van abban, hogy milyen helyzet alakult ki. Amikor nálam idősebb, az Európai Unió létrejötte előtt szakvizsgázott jogászokkal találkozom, sokszor az a benyomásom, az alapjogi és a demokratikus gondolkodás mintha hiányozna a napi munkájukból. Érthetetlen, hogy valaki közreműködik egy uniós forrásokat érintő szerződés előkészítésében, és nem foglalkozik a lehetséges következményekkel. Persze, egy BMW áráért nyilván készségesen összehozhat bármit egy jogász is, csak hát amikor elmegyünk valamelyik kamarába, teszünk egy esküt. Komoly probléma, hogy aki tartja magát hozzá, könnyen kieshet a rendszerből.

– Akkor mi a mozgástér?

– Mindenkinek megvan a lehetősége, hogy visszautasítson ügyeket. Szem előtt kellene tartani, hogy jogászként fokozott felelősségem van nemcsak az ügyféllel, de a társadalommal szemben is. Elfogadhatatlan, hogy az ember elmegy dolgozni egy hatósághoz, és engedi, hogy cifránál cifrább dolgok megtörténjenek. Sok jogász sorozatos mulasztása játszott szerepet abban, hogy ott tartunk, ahol. Hogyan fordulhat elő, hogy a Kúriának olyan elnöke van, aki nem nagyon fordult meg tárgyalóteremben a karrierje során. Először le akarták szavazni a bírók, de végül mégis elfoglalhatta ezt a pozíciót. És ha belegondolunk, az egész rendszer jogtechnikai megfontolásokra épül.

– Jogtechnikai megfontolásokra?

– Igen. Sok jogászi nüansz, apró értelmezési kérdés jellemzi a törvénykezést. Le van írva valami egy jogszabályban, de látszik, hogy valójában más célt szolgál. Ezt látjuk a családvédelmi törvényben is. A meleg házassággal, a meleg közösséggel kapcsolatos társadalmi diskurzusnak egy normális helyzetben az örökbefogadási kérdésekről kellene ma szólnia. Hogy jogosultak-e örökbefogadásra a melegek, vagy sem. Vagy hogy milyen hatással lehet ez a gyerekre, egyáltalán, valóban kedvezőbb-e számára a hagyományos családmodell. Szerintem nem feltétlenül, mert például a házasságok nagy része válással végződik, sokan nevelik egyedül a gyereküket. De eddig még nem jutottunk el. Ezzel szemben a törvény szövege lehetőséget nyújt arra, hogy a melegeket és a pedofilokat nemes egyszerűséggel összemossák. Így szentesítik a hagyományos családmodellt. És hasonló módon alakítanak át nemzeti identitást és folytatnak kultúrharcot. Ez lényegében azoknak a kereteknek a leépítése, amelyek között termékeny diskurzust lehetne folytatni értékekről, köztük természetesen a keresztényekről, konzervatívokról is.

– Hogy lehetne minél szélesebb rétegeket mozgósítani a jogállamiság helyreállítására? Hiszen nem mindegy, hogy a rendszer összeomlása milyen állapotban találja a társadalmat.

– A zárt Kádár-rendszerben az 1989-es változásra jól elő lehetett készülni különféle alternatívák kidolgozásával. Csakhogy ma egy nyitott, határok nélküli világban, az Európai Unióban élünk. Amely maga kínál alternatívákat, tág mozgásteret. És félő, hogy ezzel egyre többen élni fognak, legyintve Magyarországra. Az én környezetemben is sokan távoztak külföldre, és ott alakítottak másokkal magyar közösségeket. Ezért attól tartok, nálunk is hamarosan hasonló helyzet alakul ki, mint Oroszországban vagy Izraelben. Hogy az értelmiség meg az ellenzéki gondolkodók egy része az országon kívül él és virul.

– Magyarország ezek szerint európai periféria marad?

– Na, ennél azért optimistább vagyok, mert minden visszaesés után van pozitív változás. Itt is lesz. Ne feledjük, hogy a szakemberek elvándorlása a rezsimet is sújtja, és ez lesz összeomlásának egyik oka. Amit egyelőre nem ismer fel, és nem gátol a távozásban senkit, főleg azokat nem, akiket nem tart a nemzet részének. A legtöbbet akkor tudjuk tenni, ha lehetőségeinkhez képest mindig az igazat próbáljuk mondani. És óvjuk erkölcsi tartásunkat. Mert morálisan is borzasztóvá vált minden. Hogyan juthatott odáig a kormány és propagandájának hatására a társadalom egy jelentős része, hogy békét prédikálva az agresszort védje és a védekező áldozatot becsmérelje egy háborúban? A nemzetközi büntetőbíróság vádat emel az orosz elnök ellen gyerekek elhurcolása miatt, és a családvédő magyar kormány nem hajlandó aláírni az ezzel kapcsolatos EU-s kommünikét. A hazugságok olyan szintjét értük el, a társadalmi őrületnek azon a szintjén vagyunk, mint a világháborúban. Mert nem gondolom, hogy az igazságtól nagyobb távolságra van óvodások átműtésével vádolni egy közösséget, mint 1944-ben azt gondolni, hogy a zsidók bombázzák Budapestet. Tartalmilag más a két dolog, de a valóságtól való elrugaszkodás ugyanaz. Ebben a kollektív társadalmi tébolyban az ember hiába próbál pozitív lenni, sokszor úgy érzi, képtelen rá. És felteszi magának a kérdést: Kell ez nekem és a gyerekemnek?