Nemzeti Színház;Vidnyánszky Attila;

Feszengő harcos

Öt ember látható a miniszteri-Facebook oldalon közzétett képen, négyen mosolyognak, az ötödik, a főszereplő arcán sok minden látszik, kivéve az örömöt. Pedig az ország első számú színházát vezetheti újabb öt évig.

Övé marad a hatalom, lehetne felhőtlenül boldog.

Mégsem az.

Talán, ha sok, tehetségesebbnél tehetségesebb, alkalmasabbnál alkalmasabb, elfogadottabbnál elfogadottabb jelölttel versenyezve, szakmai szempontok alapján győzött volna ismét.

Talán, ha a vezetése alatti évtizedben a Nemzeti Színház sikerrel tudott volna – az ő szavaival élve - rámutatni a szépre és a jóra, és a hónap elején nem lehetne könnyedén jegyet venni több mint tucatnyi előadásra. És a színház művészeti fellegvárrá vált volna, ahová hazai és külföldi alkotók zarándokolnak, keresve a tükröt.

Talán, ha nem olyan időszakban rendezne színházi olimpiát, amikor független társulatok szűnnek meg, kőszínházak egyensúlyoznak lehetetlen pénzügyi helyzetben és változtatnak műsorukon aszerint, hogy melyik darabhoz tudnak a művészek ruhát, kelléket hozni otthonról.

Talán, ha neve nem forrt volna egybe a 155 éves egyetem tönkretételével, és több száz fiatal szellemi forradalmának leverésével. Ha nem mutogatott volna az Európai Parlament bizottsági meghallgatásán senkire sem tartozó fotókat. És ha nem szembesítették volna a hivatalosnak megmaradt egyetem diákjai azzal, hogy nem kérnek sem áthangolásból, sem nekik szánt másik gerincből, sem ideológiai táborból.

Talán, ha Ukrajnában született, nevelkedett és művésszé vált felnőttként nem kellene olvasnia kárpátaljai magyar áldozatokról, szülőföldjéről nem kellene menekülni köszönhetően a háborús bűnösnek. Akit az ő támogatói minden értelmes, erkölcsi és érzelmi érv ellenére – nem is mindig titokban – támogatnak.

„Harcos világban élünk, én pedig nagyon a frontvonalban vagyok. Nehéz innen kilépni” – hangoztatta.

Tudja, hogy ennek a (kultúr)harcnak nincsenek győztesei. 

Tudja, hogy ennek a (kultúr)harcnak nincsenek győztesei.