Azért az sokat elmond egy országról, ha ellenzéki képviselői azzal tudnak a legtöbbet tenni a magyar demokráciáért, hogy kéthetente szétszerelik a Vár urának külön bejáratú, csinos kordonját. És amit délre szétszerelnek, a magyar nemzeti kordon- és kerítésipari ágazat visszaszereli estére.
Pintér Sándor mindeközben úgy néz a kordonbontókra, mint aki sajnálja, hogy megint a kesztyűtartóban felejtette a Smith & Wessonját.
Őrök nyugalom. Mintha mi se történt volna. A kordon áll és virul, a kormány a helyén, bár ez nem sokat változtat a röhején. Csák János ki nem szállna a kormánymobilból, emiatt a rendőrök minden momentumost egyesével cipelnek odébb, Novák Katalin erkélye felől Gulyás Gergely, pincéje felől Orbán Viktor óvatoskodik a folytatólagos nemzetmentés helyszínére, a kormányülésre.
A kordonmentes órák idején, láss csodát, senkire sem esett rá egy toronydaru, senki nem ütött agyon senkit véletlenül pöröllyel, senki nem lépett százas szögbe (és még a Fideszbe sem.) Ez persze merőben álságos felvetés a részünkről, akárha azt átallanánk sugallani vele, hogy a kordon csak az újságírókat akarja távol tartani a kormányülésre érkezőktől, vagyis a közérdekű kérdéseket a közérdekkel visszaélőktől, és az ég egy adta világon semmi köze nem volna a nemzetközi munka- és balesetvédelem hatályos sztenderdjeihez.
De hogy jönnénk mi ehhez! Hiszen, ha valaki, akkor az ördög nem alszik, és Orbán Viktor se sokat. A magyar demokrácia mindkettőről sokat tudna mesélni. Egy uniós érintésvédelmi ellenőrzés mindazonáltal jól jönne (nem a harmadik köztársaságra gondolok, azt a végzete már megérintette), mert a szerelők és a képviselők is munkavédelmi sisak nélkül szerelgetnek fel s alá, ide s oda immár harmadszor, és ezt Európa nem nézheti tétlenül. Hadházy Ákos például vérét ontotta a munkavégzés közben, és ez a munkahelyi baleset nem sok jót vetít előre a magyar GDP húzóágazatára nézve. Oldozni csak pontosan, épen.
Mindazonáltal, félreértés ne essék, szerintünk a kordonbontók nemcsak a nemzetgazdaság, de a nemzetszabadság miatt is fontos munkát végeznek. Hiszen adekvát választ keresnek, és adekvát válasz a parlamentben régóta nincs. Olykor alig láthatóan, csöndesen, a parlamentáris demokrácia békésnek látszó szomorújátéka közben nincs, máskor (és tíz éve leginkább) pökhendi és pofátlan módon nincs. Bencsik András-i értelemben nincs. Hiszen milyen adekvát választ várhatnak a péklapáton túl a svábbogarak (mindközönségesen: csótányok, vagyis az ellenzéki tömegek)? Vagy hogy visszaszaladjunk az időben: milyen adekvát választ várhat egy „illegális laboratóriumban létrehozott organizmus”, aki „Lendvai Ildikó DNS-éből létrehozott kullancsként” bújt meg a parlamenti fakazetták rései között, aztán lassan bekúszott az ülésterembe, és „szerteszéjjel fröcskölte a baktériumait”, úgy is, mint „egy nagyon is létező háttérhatalom biológiai fegyvere”. (Magyar Nemzet c. kormánylap 2020-ból Szabó Tímeáról.) Nos, a kordonbontók adekvát választ keresnek a Kádár Jánosnál sokkal műveltebben (és Vörös Hadsereg nélkül sokkal kevesebb emberhalállal) megpuccsolt ország elvesztésére, és adekvát választ nem kapni az Országházban.
A kordon egyébként már csak azért is borzasztó, mert elválasztja a kormánypárti képviselők pőre, meztelen, a Fidesz-központ által szabadjára engedett szürkeállományát a választóiktól.
Pedig olyan gyöngyszemek kerülhetnek a Nap világára, mint Fónagy János államtitkár minapi zsengéje, amit Gelencsér Ferenc kordonbontó momentumos elnöknek címzett: „Ahelyett, hogy kapálnál, bazmeg, itt szaladgálsz?” (Hadházy szerint ezt neki címezte volna, ha felismeri, hiszen ő valóban heteket töltött közérdekű munkával a dudálós tüntetéseken összeszedett rendőrségi csekkek miatt.)
Orbán Viktor ritkán kommentel, de most megtette: „Irigyellek, János!” – lelkendezett kurtán-furcsán, és ez bizonyosan nem a trollhadseregének a vágya volt, hanem az övé. Ki ugyan nem fejtette, de mi másra gondolhatott (Fónagy tisztes korára, beosztására, pillanatnyi eszére nyilván nem utazik), mint a szókimondás lehetőségét. Hogy azt mondhassa tiszta szívből, egyenesen, szövegíró, tanácsadó, közvélemény-kutató, politikai elemző és szóvivő igénybevétele nélkül, nyersen, az utcai harcos belemenésével pacekba: mit szaladgálsz, bazmeg! Tizenhárom éve nyeli a bazmegeket, de hát a példamutatás, ugye. Mit szólna a szavazó?
De ha már példamutatás, van itt Valaki, aki egykor szintén sokat tudott a demokráciát az autokráciától elválasztó kordonok elbontásról. „A demokrácia szégyenére lezárva tartják a magyar közélet legfontosabb terét. Olyan világ van ma Magyarországon, hogy a nép választott képviselői, és a nép közé vasfüggönyt húzott a rendőrség. Ráadásul sunyi módon teszik is ezt. Ugyanígy volt a 80-as évek végén is, amikor a kormányzat mindig valami kacifántos jogi kifogást talált arra nézve, hogy éppen miért nem tehet meg valamit a demokrácia érdekében. Ahogy hallgatom most a magyar kormányzati urakat, olyan mintha Grósz Károly hallgatnám. A kifogás köznevetség tárgyává vált. Nagyon súlyos alkotmányos jog megsértéséről van szó, korlátozzák az emberek szólás- és gyülekezési szabadságát. Ezek után döntöttünk úgy, hogy példát kell mutatnunk Magyarország polgárai számára, elsősorban a fiatal nemzedék tagjainak a számára.
Világossá kell tennünk, hogy a jogszerűséget helyre kell állítani, nekünk kell helyreállítani tevőlegesen az alkotmányos rendet.
Vállalni kell a küzdelmet a szabadságjogokért. A demokráciákban is elfordul, hogy az állam önkényesen jár el. Magyarországon ez mindennapos gyakorlat. A kormányzati önkény és a rendőrségi önkény részévé válik a mindennapjainknak, ha nem figyelünk, nem tiltakozunk és nem védekezünk ez ellen. Ha nem tiltakozunk, ha nem teszünk ez ellen, akkor csak arra fogunk felébredni, hogy ott tartunk, ahol 1989-ben elindultunk.”
Ennek a Valakinek ebben 2007-ben igazsága volt (másban meg sok hazugsága.) De azóta a kordon rossz oldalára állt. Mintha nem tudná, mit tesznek ilyenkor a demokraták, nehogy megint 1989-ben találják magukat. Ha nem előbb, akkor utóbb. Addig marad a sunnyogás a földalatti folyosón.