Rémálmom volt. Nagypéntek estélyén, vagyis nem lehetett véletlen. Az Úrnál jártam vizitben, nem, még nem haltam meg, ő hívott meg egy partira, amiből hirtelen négyszemközti beszélgetés lett. Kedvel, mondta, bár sok vétkem és gyarlóságom van, de most érdemeim elismerése gyanánt, ha már Kossuth-díjat nem kaphatok (itt összerezzentem, mert nem is kellene), kívánjak tőle valamit. Nem könnyű az ilyesmi. Mert az ember vagy valami szimbolikusat kér, Sherlock Holmes pipáját, Baradlay Jenő átlyuggatott mellényét vagy Piton veritaserumát (igazságszérum), amit alkalomadtám megitatnék egy-két politikussal, vagy olyat, ami egyszer s mindenkorra sínre teszi a sorsát: tehetséget, hosszú életet, hírnevet. Aztán mégis kikötöttem annál, amit a lustább rokonoktól szokott kapni az ember karácsonykor: a pénznél. Nem akartam konkrét összeget mondani, mert az snassz, mégiscsak a vaníliaszagú Úr előtt állok, itt csak egyszer járathatja le magát a halandó. Kapjam meg Mészáros Lőrinc leendő és jelenlegi vagyonának tíz százalékát, böktem ki, kérhettem volna Albánia éves GDP-jét is, de úgy éreztem így talán még jobban is járhatok.
Az Úr nagyon szomorúan nézett rám. Csalódottan, kiábrándultan. Talán el is mondta, hogy volna miért, de én csatakosan felébredtem. Biztos, ami biztos alapon, megnéztem a bankszámlámat, de csak a megszokott összeg volt rajta, a jelenlegi kurzusban talán egy reggelire elég valahol egy puccos horvát vagy olasz vendéglőben. Megkönnyebbültem. Mit is kezdtem volna annyi pénzzel? Magyarázkodhattam volna évekig. Lottóban is csak a kettesig jutottam világéletemben. Szidtam magam, hogy miért nem kértem valami nemesebbet, korrupció nélküli országot, nézhető Rákay Philip filmet vagy tökös ellenzéket. A csoda mégiscsak az Úr szakterülete.
Csak a szégyen nyúlós érzete maradt. Nyakamon a feltámadás, és én aprópénzt csörgetek. Még magamat sem tudom megváltani. Talán azt kérhettem volna, hogy cseréljen le minket, a népet, amúgy sem tud mit kezdeni ezzel a fogalommal a politikum éve óta, az egyik vele takarózik, a másik a háta mögé bújik. Mert mégiscsak mi tartjuk ezt fenn évek óta, mi hisszük úgy, hogy csak az a lopás, amit a másik tábor követ el, talicskával vagy teherautóval viszi ki a közpénznek már nem minősülő lóvét, a mieinknek viszont ez kijár, hiszen miből gazdagodjon, ha nem ebből. És az ügyeskedés, minél keletebbre megyünk, annál nagyobb virtus, ki is röhögik azt, aki hamarabb gondol a közre, mint saját magára. De hát nem a mi kis hungarikumunk Lőrinc is, nem a mi legkisebb fiúnk, aki szerencsét próbált, és jó áron eladta magát az ördögnek?
Hát én az meg Úrnak akartam, viszonylag jó árfolyamon. Most kényszeredett azon nevetek, ahogy a mesterséges intelligencia megmutatta, hogyan néznének ki koldusszegényen a szupergazdagok, Trumptól Bill Gates-ig egy nyomortanyán, foltos inggel, kevesebb magabiztossággal. Orbánt is látom magam előtt beesett hassal. Ez lenne a másik világ? Az igazságosabb? A feltámadás utáni? Nem tudom. A legjobb kérdéseimre még a mennyországban sem kaptam választ.