Vajon hány olyan újságolvasó lehet Magyarországon, akinek, ha azt hallja Gulyás Gergelytől, hogy Hadházy Ákosék kordonbontása „szánalmas, nevetséges, gyermekded, kétségbeesett és abszurd” volt, nem jut eszébe Orbán Viktorék minden elemében hasonló performansza? A 2007-es akcióban a mai miniszterelnöknek konkrétan úgy állt a kezében a villáskulcs, mint Stormy Daniels-ében a kötőtű (a kortárs jobboldali-konzervatív szubkultúrában kevéssé járatosak számára: nem túl komfortosan). Persze azért voltak különbségek is - a Kossuth téri kordonról jogerős bírósági döntés mondta ki utóbb, hogy a felállítása jogszerű volt; ilyen pedigrével a várbeli drótakadály, mint tudjuk, nem rendelkezik –, de a lényeg mégiscsak ugyanaz. Mi sem tudnánk pontosabban megfogalmazni a Fidesz morális világítótornyánál, Szájer Józsefnél: „egy demokratikus társadalomban nincs helye kordonoknak, a polgárok gyülekezési jogát nem lehet ilyen módon korlátozni, hiszen ez visszaélés az alkotmányban és a nemzetközi szerződésekben biztosított joggal”.
Minderre azért vesztegettünk most ennyi szót és újságfelületet, mert megakadt a szemünk laptársunk, a Telex azon összeállításán, amelyben összegyűjtötték, milyen úgynevezett kérdéseket tett föl a fent említett miniszternek a Kormányinfón az adott körben a független médiánál valamiért mindig sokkal többször szót kapó pártsajtó. Az első udvari krónikás, mint említettük, arra volt kíváncsi, mit akarhattak Hadházyék az ellenszegüléssel – Gulyás pedig nem a kézenfekvőt válaszolta neki, hogy t.i. ugyanazt, amit a jelen rezsim névadója tizenhat évvel ezelőtt, hanem eldurrantotta a Rogán-féle iparművekben szerkesztett, erősen a szavatosság vége felé járó patront.
A szóvivői minőségben fellépő ifjú kormánytag válasza még csak-csak levezethető valamilyen logikából – leginkább talán abból, hogy senki sem köteles magára nézve terhelő vallomást tenni –, a közpénzből a hatalom nótáját húzó kontrások kérdéseire azonban nincs szakmai mentség. Létezik ugyanis egy ökölszabály azzal kapcsolatban, mit kell kérdeznie az újságírónak, ha állami vezető közelébe jut: olyasmit, amint – aktuálisan – az egyszerű állampolgár is megkérdezne, ha odaengednék. Sok évtizednyi tapasztalat mondatja velünk: elszabadult infláció közepette, amikor a szomszédban háború dúl, az uniós támogatások befagytak, a kormány pedig képtelen rendet tenni a gazdaságban, nincs benne az első ezer leggyakoribb kérdésben, hogy miért ilyen galád egy egyébként frakció nélküli, minimális befolyású ellenzéki képviselő. Mint ahogy az sem, mennyi pénzből szervezett választási gyűlést több mint egy évvel ezelőtt a „dollárbaloldal”, hitet tett-e a háború mellett az ellenzék azzal, hogy nem szavazta meg a Fidesz Putyin-párti határozatát, vagy elmondta-e Gyurcsány a második őszödi beszédét.
Gulyás Gergely amúgy vitézül állta a sarat, de a fel-feltörő röhögést időnként így sem tudta magában tartani. Ezek szerint a bornírtságnak mégiscsak van határa – legalább egyvalakinél a láthatóan összehangoltan játszó csapatban.