Amikor a múlt héten az egyik szürke délelőtt a telefon képernyőjén a készülő interjú során feltűnt Rouvali borzas feje, és némileg kialvatlannak tűnő arcvonásai, tán kissé előítéletesen, azt gondoltam, abból, ahogy ő vezényel bármi kisülhet. De amikor megjelent a Müpa színpadán a nagy zenekar előtt és megszólalt a 3. Leonóra-nyitány erőteljes kezdőakkordja, majd ahogyan elhalkult, már lehetett hallani, igazolja hírnevét a még bátran fiatalnak mondható karmester. A továbbiakban is főleg az tűnt fel, milyen gondot fordít a dinamikai viszonyok érzékeltetésére, a halkabb-hangosabb részek viszonyának meghatározására, ettől lett már eleve energikus hozzáállása még élőbb. Néha érdemes figyelni a karmesterek mozdulatait, néha nem nagyon: ilyenkor inkább csak a beavatott zenekarnak szólnak, érthetők a kézjelzések. Rouvali mindkét keze nagyon is infomatív volt, mi nézők is láthattuk, hogyan próbálja meg - sikerrel - megkérni zenészeit arra, azt játsszák, amit ő a zenéről gondol. De az is hallható volt, hogy az eredetileg nyitánynak komponált, de összetett, jó negyedórás szimfonikus darabként önálló életre kelt műről egészében is átfogó képe van a Rouvalinak, amit ő és zenekara képes is közvetíteni. A dinamikai játékok, a tempóval, ütemezéssel való bánásmódja jól követhető volt, de nem öncélú; bár Beethovent nem szándéka lemezre venni, ezzel is sikert arathatna.
Jó kezdés után jó zárásA karmester és zenekara említett erényei a Bartók I. hegedűversenyben is feltűntek, ráadásul Baráti Kristóf természetesen nagyszerűen játszotta a szólót. Jól érzékelhetően nem annyira a virtuozításra helyezte a hangsúlyt, inkább arra, hogy a végül is beteljesületlen szerelem “földöntúli” és “szellemes” Geyer Stefijét megjelenítse. Az ifjúkori mű csonkaságában - csak két tételes, nem három - végül is egy szerelmi fellángolás és a csalódás lenyomata. Geyer Stefi - akinek Bartók a művet írta, nem viszonozta a zeneszerző érzelmeit, így a mű harmadik tétele, amelyben már a “közönyös, hűvös” nőt kellett volna megfesteni, nem készült el, söt ebben a formájában ötven évig előadatlan maradt. (Az első tétel valójában azért a Két arcképben új életre kelt.)
A második részben szólalt meg Sibelius 5. szimfóniája. Nem mondhatni, hogy a zeneszerzőnek különösebb kultusza volna nálunk, de a világ legnagyobbra tartott karmeseterei közül jópáran tartották műsoron, vették lemezre a kötelező Hegedűverseny és a Finnlandia szimfonikus költemény mellett szimfóniáit is. Rouvalinak bevallottan kedvence, szívügye a zeneszerző. Az 5. szimfónia három tételes, viszonylag rövid, alig több, mint fél órás, de tele dallamokkal, játszanivalóval, zenekari sziporkákkal. Nyilván itt is mindent elkövetett mind a karmester, mind a zenekar, hogy élvezetes, a lehető legteljesebb értékű megjelenítését kapjuk a műnek.
