Miles Davis lakonikusan foglalta össze a dzsessz történetét: Louis Armstrong – Charlie Parker. A dolgok azért ennél bonyolultabbak. Ha igaza van Ahmad Jamalnak és a dzsessz az amerikai komolyzene, akkor a vasárnap 92 évesen elhunyt zongorista-zeneszerzőt évszázadok múlva is ünnepelni fogják.
Még ha nem is úgy, mint Bachot, Beethovent vagy Mozartot – azok a csúcsok Armstrongnak, Parkernek és Davisnek vannak fenntartva –, nagyjából annyira, mint Haydnt, Vivaldit, netán Lisztet.
Ahmad Jamal (születési nevén Frederick Russell Jones), már azzal beírta volna nevét a zenetörténetbe, hogy Miles Davis bevallása szerint ő volt rá a legnagyobb művészi hatással. Érdemei azonban ennél sokkal nagyobbak. Visszafogott, de lüktetően izgalmas játéka csaknem nyolc évtizedet felölelő pályája során zongoristák egymást váltó nemzedékeit inspirálta. A családi legenda szerint hároméves volt, amikor bácsikája megkérdezte, le tudja-e játszani, amit mutat neki a zongorán. Le tudta. Pittsburgh-ben olyan zseniális zongorista szomszédaik voltak, mint Earl Hines, Errol Garner vagy Mary Lou Williams. Kissrácként hajnalonta Billy Strayhornnak (a Duke Ellingtonnal világslágerré vált Take the ’A’ Train szerzőjének) vitte ki az újságot. A mama utasítására egyszerre tanult dzsesszt és klasszikus zenét – magyar szívünk megdobban, amikor egy interjúban Art Tatum, Count Basie, Bach és Beethoven mellett Lisztet is megemlíti.
A szakma a ballada és a tempó nagymesterének tartotta. Egyik méltatója balettáncosokéhoz vagy standuposokéhoz hasonlította az ütemérzékét – mások megjegyzik, hogy nem véletlenül voltak mindig New Orleans-i dobosai. 1958-as, Live at the Pershing című lemeze 65 éve rendületlen legenda, a rajta lévő Not for Me-ről pedig így áradozott az egyik legnagyszerűbb mai dzsesszzongorista, Ethan Iverson: „Tökéletes három perc. A szó szoros értelmében tökéletes. Nincs nála jobb”.
