Law, not war, vagyis törvényességet, ne háborút – hangoztatta hitvallását az április 7-én, 103 évesen elhunyt Ben Ferencz amerikai büntetőjogász. A nagy tekintélyű jogtudort búcsúztató méltatások bejárták a világsajtót, kiemelve, hogy ő volt a második világháború náci főbűnösei ellen indított nürnbergi perek utolsó élő ügyésze, később pedig a háborús bűntettek felett ítélkező hágai Nemzetközi Büntetőbíróság létrehozásáért küzdők egyik szószólója. A veterán békeharcos haláláig kiállt véleményéért: még legutóbb is tévékamerák, ország-világ előtt követelte, állítsák bíróság elé az Ukrajnában elkövetett atrocitások felelőseit.
A magyaros hangzású nevet viselő Benjamin Berell Ferencz 1920-ban az erdélyi Nagysomkúthoz tartozó Csolt faluban látta meg a napvilágot egy ágrólszakadt, fél szemére vak zsidó suszter fiaként. A családnak azonban a mind szélsőségesebb antiszemita kilengések elöl még abban az évben sikerült elmenekülni, kivándorolni Amerikába. A nincstelen szülők a New York-i Manhattan Hell’s Kitchen, vagyis Pokol konyhája nevet viselő, akkortájt a szervezett bűnözésről és a feneketlen nyomorról ismert negyedében találtak új otthonra. Ferencz, aki kisiskolás koráig otthon csak jiddisül beszélt, nem kallódott el a bűn alvilágában, sőt ellenkezőleg: szívós kitartással és tudásvággyal tanult, elvégezte a már akkor is nagy hírű Harvard Egyetem jogi karát. Diplomáját éppen abban az időben kapta kézhez, amikor a japánok megtámadták Pearl Harbort, és sokmillió honfitársához hasonlóan ő is hadba vonult. Jogvégzett bakaként először írnok volt, aki nem is tudott gépelni, puskát elsütni, viszont ragyogóan megtanult WC-t pucolni – írta optimizmusát sosem vesztő öniróniával visszaemlékezésében. Később a legendás George Patton tábornok seregében tüzérként ő is partra szállt Normandiában, véres csatákban harcolt Európa felszabadításáért.
103 évesen meghalt a nürnbergi per utolsó ügyésze, Benjamin FerenczA hitleri Németország ellen vívott háború utolsó szakaszában már testhezállóbb feladatot kapott. A Harvardon szerzett bűnmegelőzési tanulmányai alapján rábízták: gyűjtse össze a felszabadított koncentrációs táborokban elkövetett rémtettek dokumentumait. „Leírhatatlan szörnyűségek tanúja voltam” – írja a magyarul is megjelent Mindig csak az igazat – Száz év bölcsessége című könyvében. „Láttam csonttá-bőrré fogyott embereket úgy felhalmozva, ahogy a tűzifát szokás; tífusztól, tbc-től, tüdőgyulladástól szenvedő, tehetetlen lényeket... Mintha a pokolba néztem volna be... Mondogattam magamban, ez nem, ez nem igaz, bebeszéltem magamnak hogy valamilyen elődadás részletét látom.” Aztán több helyütt, így a Washington Postnak adott interjújában is megosztotta azt az élményét, hogy az egyik, már felszabadított haláltáborban a volt foglyok elkaptak egy SS-őrt. A krematóriumhoz hurcolták és betolták a forróságba. Egy darabig benntartották, de nem addig, hogy meghaljon. Kihúzták, tovább verték, majd újra meg újra betolták. „Végignéztem az egész jelenetet, ma is látom magam előtt” – írta az előbb említett könyvében, majd hozzátette: „A rohadt életbe, ha megpróbálom megfékezni ezeket a felszabadult foglyokat, ellenem fordulnak!”
Ferencz 1945 karácsonyán őrmesterként leszerelt, de rögtön felhívást kapott: csatlakozzon a Nürnbergben felálló amerikai katonai törvényszékhez. 1946-ban a háborús bűnösök felelősségre vonása a német fasizmus vezetőinek tárgyalásával vette kezdetét, de az kevésbé ismert, hogy az amerikaiak 1949-ig tizenhárom pert indítottak, a náci orvosoktól a jogászokon át a Harmadik Birodalomhoz kötődő nagyiparosokig. Ám a legdöbbenetesebb alighanem az 1947-ben indított úgynevezett Einsatzgruppe-per volt. Maga a szó bevetési csoportot jelent, de ezek az alakulatok valójában mozgó halálbrigádokként működtek. Főként a leigázott kelet-európai országokban ártatlan polgárok, csupán származásuk miatt alsóbbrendűnek tekintett zsidók, cigányok és szlávok millióinak legyilkolásáért voltak felelősek. A bíróság elé állított, nem egyszer doktori fokozattal bíró 22 tábornok és főtisztviselő közül 13-at ítéltek halálra, de ténylegesen négyen végezték bitófán. A per főügyésze a 27 éves Ferencz volt, aki 2007-ben Budapesten, a Krizsó Szilviának adott tévéinterjújúban azt is elmondta, hogy a tárgyalás előtt számológéppel elkezdte összeadni a meggyilkoltak számát, de amikor túljutott az egymillión, abbahagyta. „Nem kértem halálbüntetést” – mondta az egykori főügyész. „Nem azért, mintha nem érdemelték volna meg, hanem mert úgy láttam, nem lehet egy mércével mérni 22 tömeggyilkos életét és milliónyi áldozatát. A mérlegelést a bírákra hagytam. Azt kértem tőlük, hogy a törvény erejével a jövőt védjék meg.”
A nürnbergi számonkérések során Ferencz a vád képviseletében még szerepet vállalt a Krupp-per(ek) néven elhíresült eljárásokban is; a német iparvállalatok tizenegy igazgatóját 100 ezer kényszermunkással szemben elkövetett gaztettekért ítéltek hosszabb-rövidebb ideig tartó börtönbüntetésre. Később részt vett a nácik által üldözöttek jóvátételi programjának kidolgozásában, s azokon a tárgyalásokon, amelyek a kilencszázötvenes években az Izrael és Nyugat-Németország közötti jóvátételi megállapodásokhoz, egyúttal a német kárpótlási törvény megalkotásához vezettek. Ahogy könyvében fogalmazott: „A történelem során még soha nem fordult elő, hogy egy háborúban legyőzött nemzet az elkövetett törvénytelenségekért az áldozatoknak kárpótlást fizetett volna. A kártérítési felelősség alapelvéből kiindulva azt kérdeztem: Hé, mi lenne, ha jóvátétel járna a koncentrációs táborokban történtek miatt?”
A németországi küldetés befejezése után a nürnbergi ügyész visszatért Amerikába, ügyvédi magánpraxisba vágott, de nem bírta sokáig, a közügyek visszaszólították. Múltja, tapasztalata és nem utolsósorban az USA szennyes vietnámi háborúja arra késztette, hogy sokakkal együtt ő is lobbizzon egy olyan, régóta szorgalmazott nemzetközi büntető bíróság létrehozásáért, amely a népirtás, az emberiesség elleni bűncselekmények, a háborús bűntettek és agresszió ügyében legfelsőbb döntőfórumként szolgálhat – bárki, bárhol is követte el a jogsértéseket. 2002-ben, hosszú tárgyalások és alkudozások után így született meg az ENSZ égisze alatt a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság (International Criminal Court – ICC), amely nem tévesztendő össze az ugyancsak hágai székhelyű, az államok közötti vitás ügyekben eljáró Nemzetközi Bírósággal. Az ICC minap azzal került ismét a világsajtó címoldalára, hogy elfogatóparancsot adott ki Vlagyimir Putyin orosz elnök ellen, mivel a gyanú szerint ő is felelős lehet az ukrajnai gyerekek deportálásának háborús bűntettéért. Talán mondani sem kell, hogy Moszkva lángot lövell, elutasítja a hágai bírák döntését. Már csak arra hivatkozva is, hogy Oroszország annak idején nem ratifikálta az ICC-ről szóló egyezményt, s annak úgynevezett római statútumát. Biden amerikai elnök üdvözölte a büntetőbíróság Putyin-ellenes lépését, ám az elnöki nyilatkozat meglehetősen álszentnek tűnik annak fényében, hogy Washington sem fogadja el az ICC amerikai állampolgárokra vonatkozó joghatóságát. Olyannyira nem, hogy a Trump-adminisztráció kifejezetten ellenségesen viselkedett a bírósággal szemben. Letartóztatással, vagyonelkobzással is megfenyegette az ICC bíráit, amennyiben az Afganisztánban elkövetett háborús atrocitások címén esetleg amerikaiak ellen is vádat merészelnének emelni.
Ferencz, aki a nemzetközi joguralom témakörében számos könyvet, tanulmányt publikált, rendre amellett kardoskodott, hogy az amerikai kormánynak fenntartások nélkül csatlakoznia kell a hágai jogintézményhez. Következetes és kőkemény volt saját politikai vezetőivel szemben is. Az iraki háború idején annak a véleményének adott hangot, hogy nemcsak Szaddám Huszeint, a véreskezű iraki diktátort, hanem Bush elnököt is bíróság elé kell állítani, amiért az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazása nélkül indított háborút. Élesen bírálta Obama elnököt, amikor az amerikai hadsereg különleges alakulatai likvidálták Oszama bin Laden al-Kaida vezért pakisztáni otthonában. Mint fogalmazott, a törvénytelen és felhatalmazások nélküli kivégzések aláássák a demokráciát – még feltételezhető tömeggyilkosok esetében is. Morális (és fizikai) tartását jelzi, hogy 100 évesen is tiltakozott a New York Times hasábjain: erkölcstelennek és a nemzetközi jog nyílt megsértésének minősítette, hogy amerikai dróntámadással három éve, a bagdadi repülőtér közelében levadászták Kászem Szolejmáni iráni vezérőrnagyot.
A matuzsálemi kort megélt Ben Ferencz világszerte nagy tekintélynek örvendett, számtalan magas kitüntetésben részesült, többek közt megkapta az egyik legnagyobb amerikai elismerést, a Kongresszus Aranyérmét, a hágai büntetőbíróság székhelye, a Béke Palota melletti gyalogutat pedig róla nevezték el. Mindemellett az is sokatmondó, ahogy az alacsony, vékony termetű Ferencz bátornak tartotta magát, hozzátéve, hogy ő egyáltalán nem egy hősies típus. Mint ahogy a száz év bölcsességéről írott önvallomásos könyvében írta, „már fiatal koromban megtanultam, hogyan védjem meg magam. Ha valaki fenyegetett, azt tökön rúgtam, és miközben összeesett, a térdemmel adtam a fejének. Már egészen kiskoromban kiismertem a hatalmaskodó nagyfiúkat. Egyikük sem próbált másodszor is kikezdeni velem. A háború sem volt más. Ne hagyd, hogy bárki másodszor is próbálkozzon! Állj ki magadért!"
