;

labdarúgás;FTC;KEK;Crvena zvezda;örökzöld gyepen;

- Egy valóban európai FTC

Tíz év telt el azóta, hogy az FTC labdarúgói a Juventus elleni torinói győzelemmel (1-0) elhódították a Vásárvárosok Kupáját. Az 1965-ös diadal után az 1975-ös KEK-döntő volt a tét. Akkoriban a legjobb 16 közé jutás nem keltett semmiféle feltűnést, a nyolcaddöntős szereplést „történelminek” nevezni nevetség tárgya lett volna.

A Ferencváros–Crvena zvezda elődöntő első mérkőzésén 55 ezer néző szurkolt a Népstadionban. A publikum többszörösen jól járt, mindenekelőtt azért, mert a Nyilasi Tibort és Pusztai Lászlót nélkülöző zöld-fehérek 2-1-re nyertek, de azért is, mert a győztesek valóban európai színvonalú találkozón szereztek előnyt a visszavágóra. Jellemző a nívóra, hogy a meccs után egyetlen kritikai megjegyzés sem hangzott el, még a vesztes vendégcsapat is vonzotta a dicséreteket.

Képzeljék, mi mindent „zsebelt be” akkor Branikovits László és Magyar István! Merthogy mindkét csatár góllal és gólpasszal segítette elő a sikert, amely az első ferencvárosi győzelem volt a jugoszláv Vörös Csillag ellen az 1962-es santiagói 2:3, az 1968-as mexikóvárosi 0:2, valamint az 1971-es belgrádi 2-4 után.

Az 1975-ös második találkozóra 88 500 jegyet nyomtattak.

Elővételben elfogyott valamennyi. Pótlelátók telepítésével további 7570 helyet létesítettek, így 96 070 belépő talált gazdára. A hatalmas érdeklődés nyomán a belgrádi lapok azzal vezették fel a mérkőzést, hogy „piros-fehér éjszaka készülődik”, de a Crvena zvezda úgy járt, mint a BEK elődöntőjében 1971-ben, amikor otthon 4-1-re győzött Puskás Ferenc edző Panathinaikosza ellen, majd Athénban 3-0-ra kikapott. Az újvidéki Magyar Szó szalagcíme ez volt: „Puskás az új görög Isten”.

A két éve elhunyt Árok Ferenc sportújságíró, akit a nyolcvanas években az ausztrál válogatott szövetségi kapitányaként ismertek, ezt jelentette a görög fővárosból: „Túl szép volt a gondolata is annak, hogy végre-valahára a világ legelőkelőbb klubelőadásán, a Wembley csodaszép pázsitján jugoszláv szereplők lépjenek fel. Valótlanul szép volt. A Crvena zvezda nem tudta megállítani a spártai önfeláldozással rohamozó görögöket, akik hajlandóknak mutatkoztak meghalni a sikerért.”

Az 1975-ös revansmérkőzés a Fradival 2-2-vel zárult. De hogyan! A visszatérő Pusztai már a hetedik percben vezetést szerzett, ám a nagykikindai Kéri Mihály a második félidő elején fejessel egyenlített. Majd a hetvenedik percben Walter Eschweiler nyugatnémet játékvezető kiállította Bálint Lászlót, miután a Bárónak nevezett középhátvéd elbuktatta a jugoszláv góllistát vezető Dušan Savićot. Eschweiler sporttársról azt írták a szomszédban: „Egyszer úgy tűnt, hogy a hosszú német férfi Miljenko Mihić edző sógora, a következő pillanatban meg úgy fújt, mintha Dalnoki Jenő szakvezető kedves húgát jegyezte volna el.”

Ez csupán vízió volt, az viszont tény, hogy öt perccel a piros lap felmutatása után érvényre juttatta létszámfölényét a belgrádi csapat: Slobodan Janković beívelését Zoran Filipović befejelte (2-1).

Hogy pontosan mennyien őrjöngtek a lelátókon, arról csak becsült adatok vannak: a jugoszláv újságok 100 000, a magyar lapok 110 000 nézőt írtak. A hangzavarban a házigazdák játékosai sem nyugodtak meg, és hét perccel a befejezés előtt Bratislav Đorđević a 16-oson belül földre vitte Máté Jánost. A büntetőt Bálint lőtte volna, de ő már nem volt a pályán...

Megyesi István azonban remekül helyettesítette az eredetileg kijelölt végrehajtót: Petrović kapust balra, a labdát meg jobbra küldte (2-2).

A vendéglátók legnagyobb sztárja, a sérülés miatt hiányzó virtuóz Dragan Džajić, aki Albert Flóriánnal, Farkas Jánossal, Novák Dezsővel, Szűcs Lajossal együtt szerepelt 1968 novemberében, Rióban, a Brazília–Világválogatott mérkőzésen (2-1), azt mondta: „A Ferencváros nevét százezer ember tanulta meg egy életre a belgrádi stadionban.”

A jugoszláv orgánumok pedig nekimentek a Crvena zvezda labdarúgóinak „esztelen játékuk”, „sorozatos durvaságuk”, „a játékvezetővel folytatott szüntelen vitáik” miatt. A belgrádi futballisták azért is voltak zaklatottak, mert közülük csak Ognjen Petrović és Slobodan Janković került be a válogatott keretbe, a többiek veretes névsora így festett: Ivan Buljan, Luka Peruzović, Dražen Mužinić, Branko Oblak, Ivica Šurjak (mind Hajduk Split), Ratko Svilar, Zvonko Ivezić (mindkettő Vojvodina), Josip Katalinski (Željezničar), Ivica Miljković (Dinamo Zágráb), Enver Hadžiabdić (Charleroi), Dražan Jerković (Villach), Momčilo Vukotić (Partizan), Franjo Vladić (Velež Mostar), Danilo Popivoda (Olimpija Ljubljana).

A Ferencvárosból Bálint, Branikovits és Máté János kapott meghívót az Eb-selejtezőre, és a walesiektől 2-1-es vereséget szenvedő játékosok között ott volt még Kolár Endre, Horváth József, Bene Ferenc, Fekete László (mind Újpest), Kocsis Lajos, Pintér Sándor, Kozma Mihály (mind Honvéd), Mészáros Ferenc, Török Péter (mindkettő Vasas), Kovács László, Nagy III János (mindkettő Videoton), Tóth József (Pécs), Csapó Károly (Tatabánya).

Egy héttel a válogatott blamázsa után az FTC-ről áradoztak idehaza.

 A Népszabadság joggal emelte ki: „Szenzációs utat tett meg az együttes, idegenben győzte le 4-1-re a Cardiffot, 1-1-et ért el Liverpoolban, 3-1-re nyert Malmőben, és most a döntőbe jutást jelentő 2-2-vel hagyta el a zsúfolt belgrádi stadiont. Amit egyetlen más finalista kupacsapat – a Bayern München, a Leeds United, a Dinamo Kijev, a Twente és a Mönchengladbach – sem mondhat el magáról: az FTC az egyetlen, amely veretlenül érkezett el a döntőig.”

A bázeli csúcstalálkozón az eltiltott Bálint nem léphetett pályára, az abban az évadban egyetlen bajnoki mérkőzésen sem játszó dr. Pataki Miklós volt helyette a középhátvéd. Nem szerepelhetett Pusztai és Branikovits sem, ellenben a kijevi Dinamo a legjobb tizenegyével állt fel, benne Jevgenyij Rudakovval, Anatolij Konykovval, Viktor Matvijenkóval, Vlagyimir Troskinnal, Vlagyimir Muntyannal, Viktor Kolotovval, Vlagyimir Onyiscsenkóval, az 1972-es Európa-bajnokság hét ezüstérmesével. (A szovjet–magyar Eb-elődöntőben a szbornaja Konykov góljával 1-0-ra győzött, Zámbó Sándor 11-esét Rudakov kivédte.)

A KEK-döntő a körülményeknek megfelelően alakult, a két 1965-ös VVK-győztest – Géczi Istvánt és Juhász Istvánt – bevető, ám a második félidőben már Nyilasit is nélkülöző, tartalékos FTC ellen a Dinamo simán nyert Onyiscsenko duplájával, valamint az az évben az Európa legjobbjának járó Aranylabdával kitüntetett Oleg Blohin szólójával (3-0).

A Basler Zeitung „egyirányú futballról” cikkezett, a La Suisse szerint „szovjet balett volt futballcipőben”, míg a Népszava megállapította: „Ijesztően hatott, hogy a tét nagysága mennyire megbénította a lábakat. A magyar játékosok a felét sem nyújtották képességeiknek.”

Nem nyolcaddöntő, hanem döntő után jelent meg e bírálat, ugyebár. Annak idején a szakírásban is más minőség uralkodott. Akár a futballban: volt mérce.

CRVENA ZVEZDA–FTC 2-2 (0-1)

KEK-elődöntő, visszavágó, 1975. április 23., Belgrád, 96 070 fizető néző. Jv.: Eschweiler (nyugatnémet).

Crvena Zvezda: Ognjen Petrović – Đorđević, Kéri, Radović, Nikitović – Vladimir Petrović, Baralić – Janković, Savić, Sead Sušić, Antonijević (Filipović, 34. perc).

FTC: Géczi – Martos (Kelemen, 90.), Bálint, Rab, Megyesi – Juhász, Onhausz (Takács, 53.), Mucha – Pusztai, Máté, Magyar.

Gól: Pusztai (7.), Kéri (50.), Filipović (75.), Megyesi (83., 11-esből).

Szomorúan említettem egyik kedves barátomnak: elment hát a Moore-törvény megalkotója. Hogy ki? – nézett rám meglehetősen értetlenül. Egy művelt, doktori címet viselő, több nyelven beszélő értelmiségi!