Főleg, ha az nem tud róla semmit, mert nem olvasott ismertetőt, nem nézett trailert, nem volt kíváncsi visszhangokra a közösségi hálón. Csak egyszerűen kattint a cím miatt, hogy vajon mi ez. És érdeklődéssel teli öröm kezdi átjárni. Egy sikeres sebészt lát, aki bravúrosan választ szét sziámi ikreket, de nem afféle sorozatéltető csodadoktor, mint Doktor House és társai, hanem csupán ízig-vérig orvos Richard Armitage szikár külsejébe bújva. Biztosak lehetünk benne, hogy ő nem egy sablonos kórházi világban fog velünk aszalódni nehéz eseteket és magánéleti szálakat bogozgatva. Vele valami más történik majd. Családi konfliktus sem érlelődik az expozícióban, feleségével érzéki a kapcsolata, a gyerekek mellékszereplőnek tűnnek. Vajon mi lesz itt? Hősünknek szakpolitikusi pozíciót kínálnak. Már mutatják is be mindenféle tekintélyes embernek egy fogadáson. Remek, ebből izgalmas közéleti-társadalmi dráma kerekedhet ki. Vajon milyen a brit egészségügy? Hol jönnek ki a disznóságok, hogy próbálnak megbirkózni velük? Mit jelent ez a váltás William életében? Lássuk! És akkor… Feltűnik a tömegben egy fiatal női arc, és ránéz a sebészünkre. Tekintetük találkozik, és azonnal világos: Vége! Nem lesz itt közegábrázolás, nem lesz társadalomkritika, dráma. Mert itt szenvedély lesz. Mikor pedig a lány bemutatkozik, hogy ő az orvos fiának a barátnője, már az is világos, hogy a botrányos fajtából. Tabudöntő gesztusokkal, hogy a végén megerősödjön a tabu. Vagyis sok erotika, szexuális kémia lírával. Mert az ilyen elbódulás mindennél erősebb, mindent felülír, arra is képessé tesz, hogy a nadrágon és bugyin keresztül is lehessen közösülni, elég hozzá egyetlen rándulás. Ez az előérzet is lehetne persze téves, ám, a kezdeti pozitív várokozásokkal ellentétben, beigazolódik.
Már csak azért sem történhet másként, mert lassan az emlékezet kitisztul, és engedi leesni a tantuszt: Hát ez Josephine Hart Kárhozat című bestsellerének új adaptációja! A korábbi a Végzet volt, még politikus hősre szabva, Juliette Binoche vette el benne Jeremy Irons eszét. Másfél órára talán felkavaróan, de aztán felejthetően, pedig nem akármilyen rendező, a francia új hullám egyik legendája, Louis Malle keverte benne a filmes kártyákat. Ezzel együtt igényes kommersz volt. A Rögeszme rendezőpárosának, Lisa Barros D'Sa-nak és Glenn Leyburn-nek azonban mintha épp az igényesség nehezítené meg a dolgát. Izzadnak a pénzükért, szeretnének kihozni a sztoriból valamit, de nincs hozzá igazi ötletük. Egyik oldalon kerülik a moralizálást, a lelki túlcsordulásokat, visszafogott, tárgyszerű, új hullámok ihlette ábrázolásra törekednek, de a képi világot trendi eszközökkel mégis túlfinomkodják, a hangeffektusok pedig leegyszerűsítő hatásokat erősítenek meg.
De a kudarcot, ha egyáltalán beszélhetünk erről, mert a közönségsiker sem kizárt, mégsem ez okozza számomra. Ahhoz, hogy megérezzük a helyzet bonyolultságát, végzetszerűségét, elkerülve az apa erkölcsi megítélését (hogyan tudja ezt tenni a fiával?), és ne hasson negédesen lelkizősnek a lány, Anna sérültsége (a bátyja bántalmazó viszonyt folytatott vele, majd egy visszautasítás után öngyilkos lett), meg kéne teremteni egy izgalmasan erotikus atmoszférát. Ez pedig pokoli nehéz feladat. Nem elég hozzá a meztelen testek szépsége, a pózok koreografikus komponáltsága, a vonaglás, a lihegés, és valamiféle romantizáló zene. Meg kell találni az igazi szexuális szikrát a pár kapcsolatában. Fogalmam sincs persze, hogyan, de felidéződnek sikeres példák. Ilyen a Mephistóban a főhős és tánctanárának jelenete. Peter Greenaway remekében, A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretőjében akkorát vibrál a vonzalom Helen Mirren és Alan Howard között, hogy a nézőt is elönti a láz. Csomós Marinak a 141 percben minden pillantásából, gesztusából, mozdulatából olyan erős érzéki vágyódás árad Bálint András felé, hogy epekedve várunk ágyjelenetekre, amelyeket szerencsére meg is kapunk. A Rögeszme párjának kapcsolatában azonban csak a mechanikus érintkezést kukkolhatjuk. Így viszont, hiába teremt érdekes nőfigurát Charlie Murphy, tankönyvízűvé laposodik a viszony. Értjük, de megérteni nem tudjuk, és nem is akarjuk.
Az alapkonfliktus persze olyan erős, hogy különösebb esztétikai élmény nélkül is el lehet gondolkozni róla. Képtelenségnek tűnik, hogy harmadikként a gyerekünk boldogságának útjába álljunk, legyen bármilyen nagy is a csábítás. Sokan mégis megteszik. És mi sem habozunk sokat, ha „csak” a szeretőnk házastársát, gyerekeit tesszük boldogtalanná. Miért? A választ mindenki érzi: a szerelmi önzés a szabadság legnagyobb élménye. Önmagunk lehetünk benne úgy, hogy nem vagyunk egyedül. Ami előtte van, a fegyelmezett érzelmesség, ami pedig utána, a fegyelmezett érzéketlenség.
