A dolgozó apa unalmas. Fontoskodó arccal bámulja a laptop képernyőjét, pisszeg, ha a lakásban áradó élet túl közel merészkedik hozzá, morogva válaszol a feltett kérdésekre, és úgy tesz, mintha nem is lenne jelen. És tényleg nincs ott. Nem lehet vele birkózni a kanapén, megbeszélni, hogy mi történt a suliban, hogy tényleg alszanak-e fák, ha lemegy a nap, és ha igen, miről álmodnak; például, a suli előtti parkban az a nagy platán szereti-e, ha rácsimpaszkodnak a gyerekek, vagy kimondottan bosszantja, lehet-e olyan dühös egy fa, mint az ember, amikor rálépnek a lábára? És kinek volt igaza abban a vitában, hogy a lányok annak is örüljenek, ha a kapuba állhatnak a fociban, és ne akarjanak folyton gólt lőni, mert az a fiúk dolga, de vajon van-e olyan, hogy a fiúk dolga, csak azt ne mondjam, hogy a dolgozás, mert akkor nem is érdemes felnőni?
A dolgozó apa képes hosszan beszélni arról, hogy azért a pénzért dolgozik, amit majd a családra fog költeni, hogy teli legyen a hűtő, és legyen áram, amikor felkapcsoljuk a villanyt, és bizony ebből jut a zongoratanárra. Vagy hogy akkor üljünk be egy kávézóba sütizni, amikor akarunk, és ne azt nézzük, hogy melyik a legkisebb és legolcsóbb süti, hanem azt, hogy melyik szólít meg a pult mögül, mert a legfinomabb sütik képesek percekig csacsogni az embernek, kelletik magukat vagy vicceket mesélnek, a citromszeletnek például kimondottan jó a humora, a Sacher meg jó sztorikat tud Bécsről, a múltkor az egyik elmesélte, hogy az ő ük-ükapja még látta Strausst, ahogy egy nőnek teszi a szépet a Himmelpfortgasse egyik padján, és már az is kész muzsika volt, ahogy beleharapott.
A dolgozó apának nincsen főnöke, vagyis ő maga a főnöke, szabadúszó, ezt mondja, de abban vajon mi lehet a szabadság, hogy folyton a széken görnyed, és javítgatja a kettétört mondatokat, a helyükre zavarja a minduntalan elkóborló szavakat, mert ez a szerkesztő dolga, hogy rendet rakjon mások után, ahogy anya a konyhában pakolja el a tányérokat, ha vendégek voltak nálunk, de ő sosem kezd el szidni senkit, amiért foltot hagyott az abroszon, ahogy a dolgozó apa szitkozódik a fordító miatt, mert nem nézett utána semminek, azt sem tudja, hogy a felemás korlátnál a korlátot karfának hívják, és amire felállnak a sportolók az a dobogó, nem pedig pódium, a szerkesztett világban minden szó a maga helyén áll, a szerkesztett világ olyan, mint a frissen felporszívózott, felmosott lakás, amiben nem lehet csinálni semmit.
A dolgozó apa tehát legfeljebb magának mondhat fel, saját magától kell kérnie a szabadnapot, de ez rosszabb, mintha igazi főnöke volna, akit hétfőn reggel fel lehetne hívni, hogy fáj a homloka, alig bír felkelni az ágyból, ezért ma inkább nem menne be, kifújná magát egy árnyas parkban, ahová szégyenlősen besurran a tavasz, nézegetné a gondtalan párokat a tó előtt, ahogy az alakjuk rákúszik a vízre, és ott marad percekig, még azután is, hogy elmentek. Nem beszélhet ilyesmiről, ő ugyanis pontosan tudja, hogy még nem annyira beteg, hogy ne tudja befejezni, amit mára kiszabott, ezért fel sem veszi magának a telefont, bele sem kezd az előre begyakorolt köhögésbe, inkább egyből leül a gép elé, hogy még véletlenül se jusson eszébe fellázadni maga ellen.
Sajnos a dolgozó apában meghalt a gyerek, annyira felnőtt, hogy az már fáj, a dolgozó apa a legfelnőttebb felnőtt az egész világon, olyan, mint egy mese, amelyben nem királyok vannak, hanem adóellenőrök, mint egy jó vicc elkapkodott poénja, egy barlang, ahová a medve vackolja be magát télire. A dolgozó apa élete egy örökös házi feladat, egy matekpélda, amelynek nincs megoldása, csak a szép, hosszú levezetés, és az a legrosszabb, amikor már úgy tűnik, hogy élvezi. A dolgozó apa az összes apák parancsnoka, leteremti a piknikező apát és gyűlöli a tévé előtt gubbasztó apát, a főző apának elrontja a kedvenc ételét, a játszó apát csodabogárnak tartja, akinek még nem nőtt be a feje lágya, és azt sem kedveli, ha a szerető apa túl hosszan ölelgeti anyát. A dolgozó apa televénye a munka, abból sarjad ki, abból növeszti a maga gyümölcseit, amelyekről azt hiszi, hogy omlós szilva és leveses barack, pedig csak a szájat összehúzó, savanyú citrom.
Egy nap úgyis elveszem a gépét, vagy eldugom a zsinórt, megint összeborzolom a szavakat, vagy megkérem őket, hogy mást jelentsenek, mint amit jelentenének, a „számla” például legyen „homokozás a tengerparton”, a „határidő” pedig egy nagy lélegzet a reggeli, még párás levegőből, amikor még nem indultak el a villamosok. Az se lenne baj, ha nem kapna holnaptól „fizetést”, egy ideig kihúznánk a zsebpénzemből, kevesebbet ennénk, és nem fürdenénk, hogy ne menjen annyit a bojler, de legalább miénk lenne az egész nap és a város, ahol mindig történik valami, ahol még Strauss vezényli a forgalmat, és a Sacher sugdos a lányok fülébe, hogy azok nevessenek hátravetett fejjel, és a kacagásuk úgy guruljon végig a Heldenplatz idő rágta kövein, mint ezernyi üveggolyó.
És akkor a dolgozó apa csak apa lenne, szimplán és visszavonhatatlanul. Egy olyan király, akinek én vagyok a birodalma.
