– Hát hogy a jóistenkébe ne örülnék! Nagyon, nagyon boldog vagyok. Balla Béla Ferencnek hívnak. Már a szüleim is kübekháziak voltak. Itt nőttem fel, itt jártam iskolába – mondja az 58 éves férfi szinte egy szuszra. Hallatszik, sokadszorra kell összefoglalnia, mostanában nem először kérdezik tőle.
A történetét a magyar–szerb–román határnál fekvő falu polgármestere, Molnár Róbert tárta a nagyvilág elé. A szülői házban élt, amelyet egy tartozás miatt elárvereztek, ezután albérletben lakott, majd a polgármesteri hivatalban húzta meg magát. A ház árából szerencsére maradt valamennyi pénze.
A kübekháziak nem hagyták egyedül a tanácstalanságban, de belátták, helyben annyiért, amennyije Bélának van, nincs ingatlan.
Tágították a látókört, de olyan hely, ahol a férfi számára munkalehetőség és kapcsolatrendszer is lett volna, nem akadt. Illetve ami a legfontosabb: Béla sem szívesen ment volna el Kübekházáról, minden a faluhoz köti. Véletlenül lett figyelmes valaki egy hirdetésre, amelyben konténerházat kínáltak. Az ötlet megszületett, felgyorsultak az események.
Hazahúzta a szíve
– Sok helyen voltunk szétnézni az országban. Robiékkal mentünk keresgélni – említi keresztnevén a falu első emberét. A délután folyamán arra jutunk, ez itt nem számít pongyola megfogalmazásnak: Kübekházán a polgármester szinte mindenkinek „Robi”. Egy szombat délután rá várunk Bélával az önkormányzat épülete előtt. – Néztünk házat olyan helyeken is, ahol sok a sötét alak. Mondjuk nem tartok én tőlük, mert amikor a rendőrségnél dolgoztam, karatéztam, nem félek senkitől. De itt a legjobb, Kübekházán, ismerem az egész falut. Igaz, ugyanígy ismerem Pestet és Szegedet, mert ezeken a helyeken is dolgoztam.
Múlatjuk az időt, beszélgetünk. Hallgatjuk az ide-oda csapongó emlékeket a helykereséssel eltöltött évekről, ezeket nagyon szereti felidézni. Megtudjuk, hogy a rendőrségnél jól érezte magát, csak az zavarta, hogy mindent parancsra kellett teljesíteni.
Erősítette egy ideig a Csepel Művek gárdáját, vargabetűk után hazatért Csongrád megyébe, a szülőföldre, egy gumigyárban húzott le pár évet.
– Ott olyan koszban dolgoztunk, hogy azt kérdezgették tőlünk az ismerősök, festjük-e a szemünket – idézi fel nevetve. – Akkor néztük meg alaposabban, hogy a finom fekete por beette magát a bőrünkbe. Attól kezdve jobban figyeltünk magunkra, a daru hevederének az egyik oldala szivacsos volt, abból vágtunk egy darabot, csináltunk magunknak hátmosót. Amúgy a munkakörülményekkel elégedett voltam, nagyon jó főnökünk volt. Olyan igazságos volt, hogy amikor prémiumot kapott, azt mondta, abban a mi munkánk is benne volt, ezért meghív mindenkit pacalt enni – idézi fel mindazt, ami valaha igazán fontos volt neki. Később a vagyonőri iskolát is elvégezte, amikor meg azt hallotta, a vasútnál többet lehetett keresni, oda szegődött.
– Most pedig közmunkás vagyok – jutunk el napjainkig. A családjáról kevesebb szót ejt. A szülei régen elhunytak, nincs felesége, de a gumigyárban volt egy nagyon szemrevaló takarítólány, tőle van egy fia, sorolja. – Ezt Robitól kaptam – húzza fel büszkén a kézelőjét, hogy megnézze, mennyi az idő. Megdicsérjük a modern karórát, szinte végszóra furgon fékez le a főtéren. A polgármester vezeti, int, hogy igyekezzünk, szálljunk be, késésben vagyunk. Most adják át ünnepélyesen a berendezett konténerházat.
– Béla, öltözz át, vedd fel ezt az elegánsabb dzsekit. Izgulsz? – nyújt át egy sötétkék tavaszi kabátot.
– Dehogy izgulok. És tudom a rendet, bekötöm a biztonsági övet – vagány fekete bőrkabátja hátul landol, magára húzza sebtében az új, csinos holmit az ünnepség főszereplője.
– Nagyon izgalmas élete volt. És nekünk is sok izgalmat okoz. Egészen meglegényesedik, csak aztán ha becsajozik, nem lesz elég kettőnek a konténerház – ugratja nevetve Molnár Róbert az útitársat.
– Á, inkább Szegeden vannak az izgalmasabb hölgyek – legyint erre Béla.
A konténerház előtt kisebb tömeg vár, az avatásnak megadják a módját. A társadalmat úgy lehet felemelni, hogy először a rászorulókon kell segíteni, szól Molnár Róbert a falubelijeihez.
Nem az tesz egy országot naggyá, hogy a döntéshozók ideológiákat gyártanak, és mindent leöntenek keresztény mázzal, valójában pedig hiányzik belőlük a könyörület,
fogalmaz meg az ünnepség apropóján – ahogy gyakran teszi – egy kormánykritikát. Arról is szót ejt, hogy a miniház kivitelezése során megható pillanatok részesei lehettek, olyanok is támogatták a célt pénzzel, munkával, akik maguk sem bővelkednek.
Jó áron, vagy jó szóért
– A porta, amin most a miniház áll, az önkormányzaté. Itt, amit lát, mindent mi csináltunk. Ez egy üres telek volt, teljesen át kellett alakítani. Beszélni nem nagyon szeretek erről, nekem a munka volt a lényeg. Amit a gép nem tudott kiásni, azt kézzel csináltuk. Van itt most már víz, villany, csatorna. Én Deszkről kerültem ide Kübekházára, állítom, nem sok helyen van ekkora összefogás. Robi ügyesen tartja kézben a dolgokat – mosolyog kérdésünk hallatán egy bajszos férfi.
– Kicsit dzsungelos rész volt, de rendbe raktuk. Alapot csináltunk, arra raktuk a házat. Szuper lett, nem? – húzza ki magát büszkén egy másik.
– Béla eddig nem lehetett itt. Robi találta ki, hogy csak akkor nézhesse meg belülről, amikor teljesen elkészül – idézi fel derűsen egy középkorú nő, Erika. – Itt ezt a virágoskertet mi gazoltuk ki, odabent másoknak volt feladata. Igazi meglepetésnek akartuk, ez volt a cél. Sosem láttunk még ilyen miniházat, nagyon tetszik. Minden ki van centizve, de egy embernek tökéletesen elég. Rendet kell majd tartani.
– Erre azért majd mi is oda fogunk figyelni – fűzi közbe kacagva a szintén a faluban élő Győrfi Beáta.
– Ezután sem hagyjuk magára. Rendszeresen rá fogunk nézni, összeszedjük a szennyesét, elvisszük kimosni. Mindenkin próbálunk segíteni, nem csak Bélán. De ennek azért Robi a motorja. A mai vendégfogadásra is helybeliek készítettek mindent – mutat körbe büszkén a két asszony.
– Nem nagy falu ez, mindenki ismeri a másikat – szól közbe egy férfi. – Észrevesszük, ha valakit egy-két napig nem látunk, tudjuk, kinek kell szólni, hol lakik rokona.
Sűrű gulyásba merülnek a kanalak, fogynak a sütemények, a kései ebéd közben a falubeliek anekdotázását hallgatjuk. Valahonnan virágpalántákat kaptak, más a festéket, faanyagot adta ingyen, de készült a falu legújabb házának udvarára magaságyás is. A függönyt helybeli asszony varrta, és amikor megtudták a szegedi boltban, mire kell a textília, nem kértek érte pénzt. Ami meg pénzbe került, azt is jó áron sikerült szerezni. A konténert kedvezményesen vehette meg Béla, áfa nélküli ára szűk másfél millió volt. Azóta lapra szerelten olcsóbbat is láttak, de jól van már ez így, bólogatnak a kübekháziak. Sikerült elintézni, hogy a fővárosból 110 ezerért lehozzák a faluba. Csak a négy fal volt és néhány alap elektromos bekötés, volt vele tennivaló.
A szakmunkákat ingyen vagy nagy kedvezménnyel csinálták meg, az alapanyagokat olcsóbban kapták. Egy kis falunak éppen ez lenne a lényege, az összefogás,
veti közbe Molnár Róbert. Az tévedés, hogy faluban nem kerülhet valaki bajba, közüzemi tartozásból könnyen árverés lesz, az elmúlt években talán tíz kübeki lett hajléktalan, akinek nem maradt semmije, és szállóra kellett költöztetni, teszi hozzá egy férfi.
Bélára ezután is figyelni fognak, hogy ne kerüljön bajba, ígérik. Gondoltak mindenre, halljuk, a portának eddig csak helyrajzi száma volt, de majd „beviszik a rendszerbe”, hogy lakcímkártyát lehessen igényelni.
Mázsaház után miniház
– Valaha egy mázsaházhoz tartozott ez a rész – néz szét a legújabb kübekházi portán egy falubeli, Gombos Zoltán. – Több mint egy hónapig dolgoztunk rajta. Kübekháza nagyon összetartó. Robin múlik ez, szívügyének tartja, hogy a lakosokból közösség legyen. Aki csak egypár órát tudott, az is segített önszántából. Meg lehet nézni, menjetek be nyugodtan!
Bent friss festékszag. A háztartási gépek újak, de a díszítőelemeket úgy adták össze az emberek. A kis asztalt egy falubeli készítette, a tévét egy szegedi hölgy küldte, sorolják büszkén a vendéglátók.
– De hol fogom tölteni a mobilt? – néz körbe a tulajdonos, kevesli a dugaljak számát.
– Majd hozok én neked egy elosztót – felel azonnal egy fiatalember.
– Milyen takaros az a ház – mutatunk búcsúzóul a vízelvezető árkon túlra, a Béla házával szomszédos zsalugáteres épületre.
– Az az enyém – mosolyodik el büszkén a polgármester. A miniházra nézünk, a vendégcsalogató körforgalomra, végül a Szőreg felé kivezető útra.
– Így most már majdnem Béláé a falu első háza – állapítjuk meg.
– És tényleg – konstatálja nevetve.
