A Társaság a Szabadságjogokért évek óta vívja szélmalomharcát a korlátozást elszenvedő betegekért, akár a pszichiátria, akár az általános egészségügyi ellátás területén. A sajtóhíradások szerint ebben az évben is utóvizsgálatot kért egy elmaradt törvényi rendelkezés miatt, ami az általános ellátásban elhelyezett betegek korlátozására vonatkozik: ilyen például a beteg karjának rögzítése, gézmadzaggal.
A baj azonban annál is nagyobb, mint ami látszik belőle: az inkompetens egészségügyi államtitkárság és az ombudsman eszéhez kellene mérni még a kérdéseket is. Aztán pedig nem elég egy rendelet megalkotását számon kérni, azt az illetékesekkel be is kell tartatni! De az alapvető jogok biztosának megküldött levélre a TASZ nem is kapott választ. Pedig az ombudsmannak mint OPCAT, a kínzás elleni nemzeti megelőző mechanizmus érvényesítőjének dolga lenne ezzel foglalkozni. Mondjuk a 2011. évi CXLIII. törvény betartatásával.
Hazánkban 2005-ig a korlátozó intézkedések legdurvább szintje a betegek hálós ágyba zárása volt. Pedig az Európa Tanács kínzás elleni bizottsága (CPT) már az 1999-ben tartott vizsgálata után felszólította Magyarország kormányát, hogy azonnal tiltsa be a hálós ágyak használatát. Ez 2005. január 1-től valósult meg.
Eközben a jogalkotó meghozta a 60/2004 (VII.6) EszCsM rendeletet a pszichiátriai betegek intézeti felvételének és az ellátásuk során alkalmazandó korlátozó intézkedések szabályairól, ami kiterjed a személyes gondoskodást nyújtó intézetekre is. Viszont a jogalkotó a kórházakban fekvő nem pszichiátriai betegek esetében a korlátozást nem szabályozta pl. az infúzió adására, orrszonda alkalmazására, kanül behelyezésére. Annak ellenére, hogy a kissé zavart beteg az ilyen eszközöket magából kiszedheti.
Igaz, nem pszichiátriai betegek esetében alkalmazható eljárások egy része átvehető a már meglévő rendeletekből: számos protokoll, ápolási standard előírja, hogy miképpen kell kezelni a beteg önrendelkezés jogát, a belegyezés, és visszautasítás kérdését az ápolás során. De a gyakorlatban ezeknek az előírásoknak az ellenőrzése nem valósul meg.
Mi több, a korlátozások gyógyszeres vagy eszközös formái nem pótolják a személyzet jelenlétét. Az ápolók helyett gézmadzagot alkalmazni egyszerűen erkölcstelen.
Az egészségügyi törvény meghatározza, hogy az egyéb korlátozó intézkedések alkalmazásának ideje alatt a pszichiátriai beteg állapotának folyamatos, fokozott ellenőrzése szükséges. Emellett szabályozza a korlátozó intézkedések időtartamát, a megfigyelési szabályokat, a feloldás lehetőségét, a panaszhoz való jog érvényesítését is.
Az, hogy az egész egészségügyben ömlik a betegekre a paternalizmus, a források elosztásának problémája. Kevés a személyzet, elmarad a tájékoztatás és az ellenőrzés, elsikkad az ellátási felelősség. Felmerül a kérdés: új rendeletet kell-e alkotni a nem pszichiátriai betegek korlátozására vonatkozóan, vagy a meglévők protokollokat akarjuk-e kőkeményen betartatni.
Ma is létezik az ellátást dokumentáló adatlap. Eszerint például a fizikai korlátozáshoz 4-5 főből álló szakképzett személyzet szükséges. Korszerű betegrögzítő hevedereket kell alkalmazni. El kell magyarázni a páciensnek, hogy miért van szükség a rögzítésre. A rögzített pácienst szem előtt kell elhelyezni, a páciens is láthassa a személyzetet. Az ápoló 15 percenként, az orvos 2 óránként kell ellenőrizzen, illetve dokumentáljon.
Csak egyet nem írnak elő a törvények: hogy milyen büntetőjogi felelőssége van a munkáltatónak, ha nincs elég szakápoló és megfelelő, a betegbiztonságot szolgáló, korszerű rögzítő eszköz, amely nem okoz testi sérüléseket a betegnek. A kórterem sokszor erkölcsi dilemma színtere. A lekötözött beteg reményvesztett, az ápoló pedig azt kérdezi: mit kezdjek egy rendelettel, ha 12 órás műszakban egyedül felelek 40 együttműködésre képtelen betegért?
Már a 2004-es szabályozás sem volt etikai szempontból megfelelő. A betegjogi képviselőrendszer elérhetetlen és alkalmatlan a feladatra. Most pedig a kormány pont a legsérülékenyebb korosztályt pakolta át az erre nem felkészült szociális ellátásba. Azokat, akiknek a betegségük mellett a szellemi állapotuk, az együttműködési képtelenségük is befolyásolja az ellátásukat.
Ennek a védtelen generációnak az ellátása során, az orvosok, ápolók intézkedéséinél szükség lenne a szupervízióra. Támogatni kellene a kórházi, intézeti személyzetet, hogy képesek legyenek a humánum parancsának megfelelni. A legerkölcstelenebb álláspont az, hogy drámaian kevés szakképzett ápoló szakadásig feszült munkájával akarja az állam a helyzetet megoldani, és ehhez tettestársnak megnyeri az arra alkalmas vezetőket.
Mit is szeretnénk elérni? Rendeletekkel már tele a padlás.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
