- A pusztítás ellenében

A szereplőket a rendező beforgatja a színpadra, mint tette azt korábban a Melancholy Rooms című előadásában. A fiatal Tarnóczi Jakab újabb lehetőséget kapott a Katona József Színház nagyszínpadán. Igaz, anyagi kényszerből nem az eredeti elképzelését valósíthatta meg, hanem Csehov Cseresznyéskertjét adaptálta a Petőfi Sándor utcába.

A díszlet gyakorlatilag egy üres tér, illetve egy hosszú, szintén a forgóra állítható asztallal és egy sokágú csillárral, amely, ha akarjuk szimbolizálhatja magát a cseresznyéskertet is. (fény: Bányai Tamás). Az ürességében is markáns tér mellett erőteljesek és találóak a ruhák is. (Díszlet és jelmez: Kálmán Eszter). Az alkotók a nemrég elhunyt Morcsányi Géza fordítását használják. (Dramaturg: Kukk Zsófia). A Párizsból hazaérkező tönkrement földbirtokos Ljuba (Ónodi Eszter) és kísérete lendületesen begurítják bőröndjeiket. Tarnóczi a már említett néhány ügyes gesztussal pillanatok alatt a mába helyezi a történetet. A szöveg is mai, elhangozhatna egy mai kertben is egy elszegényedő értelmiségi társaságban. A dramaturgi megoldás felnagyítja az alaphelyzetet, mely szerint senki sem akar szembenézni a tényekkel, vagyis azzal, hogy nincs kegyelem, a cseresznyéskertet el fogják árverezni. Ennek, ami eddig volt, vége van. Más lesz, más következik. Az előadás kíméletlenül szól arról, hogy mennyire ragaszkodunk saját rögeszméinkhez, mennyire nem látunk ki saját nyomorunkból.

A színpadon látszólag sokszor alig történik valami, majdnem mindenki a saját sorsát siratja, de hát ez a történés. Egy valaki tud ezen túllépni, a parasztfiúból gazdaggá lett Jermolaj Lopahin. Vizi Dávid alakítása jól szemlélteti azt, hogy mekkora utat tesz meg Jermolaj, akit a többiek nem akarnak meghallani, amikor már meghallják, akkor pedig rég késő. Az előadás egyik lényegi jelenete az a táncos buli, amit a kerttől búcsúzóul rendeznek (zene: Bencsik Levente, Hunyadi Máté). A színpad forog és mindenki táncol, úgy ahogy tud, amilyen ő maga. A színlap nem tüntet fel koreográfust, a látványos etűd valószínűleg a színészek improvizációiból született. Olyan az egész, mintha ráültek volna egy száguldó vonatra, amelyről nem tudnak leszállni. A menni vagy maradni tematikája egyébként is végig uralja a sztorit. Ónodi Eszter Ljubaként eljátssza ennek a döntésnek a drámai bizonytalanságát. Megérkezne, újra otthonra lelne, de erre már nem képes. Annyi sebe van, a múlt már nem az övé, minthogy a jelen sem. Kicsúszott a lába alól a talaj, a gyerek és fiatal korát megszépítő cseresznyéskerttel együtt. És ezzel többen így vannak. Firsz, az öreg szolga az egyetlen, aki tudja, hogy ő már örökre itt marad. Nem megy sehová, ráadásul ott is felejtik. Szacsvay László először csak átsétál a színen. Aztán néha bejön, megjegyzéseket tesz, őt Ljuba kisöregnek szólítja, Firsz mondja is, hogy régen voltak a nagy öregek, most pedig vannak a kisöregek. Szacsvay jelenléte, hűsége, gondos figyelme túl mutat az előadáson, utal a helyre, a negyven éves Katona József Színházra, amely bár már tényleg sokszor kevés az erő, de nem szabad, hogy veszélybe kerüljön. Még akkor sem, ha egy csettintésre, vagy egy elpattanó húr zajára a Cseresznyéskert végén a teátrum a tapsrendig, egy pillanatra sötétbe borul.