;

Budapest;kávéház;Csáth Géza;

- Benedek Szabolcs: Csáth Géza in da house

Még hűvös volt a tavaszi este. A szél alig sarjadt leveleket tépett le a fákról, azok a szeméttel összekeveredve, gombócba tapadva zörögtek az Üllői út közepén, lidércléptekre emlékeztető, sejtelmes hangokkal sűrítve az alkony kocsizörgésből, kiáltozásból, villamoscsörömpölésből és a kávéházakból kiszűrődő lármából álló zaját. A bérházak ablakaiban sorra gyúltak ki a fények, ezeken a melegről árulkodó helyeken vacsorához készülődött a család. Másutt viszont éppenséggel kialudtak az amúgy is csupán rövid időre felvillanó lámpák – azokból a bérleményekből, amelyeknek lakói nem engedhették meg magunknak a terített asztalt, útra keltek a bérlők, hogy egy-egy, kopottas állapotában is tisztára törült kávéházi asztalnál, gyönge fekete és falatnyi kifli mellett próbálják meg lerövidíteni a városra rázuhanó éjszakát.
A klinikáról jövet Csáth Géza is betért a házunk földszintjén lévő kávéházba, amely amúgy is útba esett orvosi szolgálati helye és az átmeneti otthonát jelentő albérlet között. A kirakatablakokból valósággal ömlött a fény a járdára, az ember nem bírta megállni, hogy ne csak kukucskáljon, hanem be is térjen egy pohárka valamire. Ezúttal egy cseresznyelikőrre. Mármint a Kleiner Brauner mellé, amely azért volt kicsi, mert Csáth Géza az esti órákban már nem akart túl sok és túl erős kávét inni, noha nem tervezte hazatértét követően azonnal nyugovóra térni. Úgy gondolta, előbb egy Irénke nevű nő leveleit fogja olvasni, az elsőtől az utolsóig, aztán mereng még egy darabon a szerelem ostobaságán, majd lehet, hogy ír ebből valamit.
A cseresznyelikőr fölhajtása után – ahogy napjában többször – megmérte a testhőmérsékletét. A rutinmozdulatok hamar csapkodásba fordultak, amint látta, hogy a lázmérő 38,2-t mutat. Fölhörpintette a maradék kávét, majd fogta a kalapját, és (nem számolva, mennyi aprót szór a karcos asztalra) sietősen távozott. A 38,2 még nem a világ vége, ahhoz azonban elegendő, hogy egy hipochond­riára hajlamos ember azt sejtse mögötte. Csáth Géza becsukta a kávéház ajtaját, és a gyéren megvilágított úton, a cseresznyelikőrtől alig-alig dülöngélve, aggodalmas gondolataiba zárkózva elindult hazafelé. Kalapját a fejéhez szorította, nehogy levigye a szél. Észre se vette, hogy egy kocsis, aki haza- vagy továbbszállítandó vendégek reményében igyekezett konflisával a kávéház felé, káromkodva ráordított.
Nem tudtam kideríteni, hogy a házunk földszintjén lévő kávéház mikor zárt be véglegesen. Az sejthető, hogy a tágas helyiség eleve annak készült, lévén, hogy Csáth Géza az épület elkészülte után alig két évvel, de az is lehet, hogy már előbb is ott vendégeskedett. Azzal a gyanúval is élhetünk, hogy a kávéház kialakításának egyik célja éppenséggel az volt, hogy pótolják a korábban ott álló, az építkezés miatt lebontott vendéglőt, illetve kárpótolják annak törzsvendégeit, akiknek ily módon nem kellett új helyet keresniük, járhattak továbbra is majdnem ugyanoda. Csak a környezet lett valamelyest más – nagyobb, csinosabb, szebb.
A régi patina még most is látszik. Igaz, a homlokzaton már nem a kávéház cégére virít, hanem egy angol használt ruhákat áruló üzleté. Meglehet, különösen hó elején ez is akkora forgalmat bonyolít le, mint egykor a kávéház, amelynek terasza az épület belső udvarára nyílt. Az a terület most is mélyebben van, rácsos kerítés választja el az udvar nagyobbik részétől. A lefelé vezető lépcsők az idő múlásával csúszóssá koptak, de hát leginkább csak az megy le oda, aki meg akarja locsolni a sárga keramiton sorakozó betonládákban kókadozó virágokat. A teraszra nyíló ajtót és a hatalmas ablakokat régen befalazták, ám nyomaik még tisztán látszanak.
Mi az udvar túlsó felénél lakunk, közvetlenül a hátsó lépcső mellett. Gázóra-leolvasók, kéményseprők, hittérítők és hivatalos személyek nehezen találnak el hozzánk, ajtónk egykor cselédbejáró lehetett, a gang egyik félreeső fordulójában.
A lakás a mostaninál nagyobb volt, a mellette lévő is bizonyosan hozzátartozott, erről tanúskodnak a papírvékonyságú, utólag fölhúzott cementfalak, amelyekből folyton kiesik a tipli. 1945 után a hajdani nagy, polgári lakásokat fölosztották kisebbekre. Igaz, ezen a környéken nem nagypolgárok laktak, hanem kispolgárok. Nálunk a gang is keskeny, a szélén dísztelen vaskorlát húzódik, az udvaron pedig egyetlen ecetfa árválkodik. Ágain egész nyáron turbékolnak a galambok.
A földszinti lakásokba nincs bevezetve a gáz, a téli hónapokban hallani, ahogy a nagyszobában hasogatják a fát. Hogy milyen sok magányos ember él a házban, az olyankor látszik leginkább, amikor a hatóságok rátörik némelyikre az ajtót, mert valakinek feltűnik, hogy hetek óta nem látta az illetőt.
Pár nappal azután, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát, a lakók kérésére a közös képviselő kinyitotta a légópince ajtaját. Pont alattunk van, két szinttel lejjebb. Amikor pakoltam ezt-azt a pincében, mindig elhaladtam a bejárata előtt. Komor vasajtó, fölötte megkopott az ÓVÓHELY felirat. Nem voltam ott a terepszemlén, nem láttam, mi a helyzet, de aki igen, az mind azt mondta, hogy rendbe kell hozni a helyiségeket, lehetőleg minél előbb.
A ház legidősebb lakója már akkor itt élt, amikor az óvóhelyet legutóbb használták. Mire hetek múltán feljöhettek végre a felszínre, mind arra gondoltak, hogy soha többé nem akarnak a vasajtó mögött kuporogni. Az is az orosz–ukrán háború kitörését követő napokban történt, hogy egyik este robbanásokat lehetett hallani. Rémült fejek jelentek meg az ablakokban, aggódva néztünk a komoran sötétlő ég felé. Abban reménykedtünk, hogy megint csak egy átkozott tűzijáték, amit újgazdagok születésnapi partijának kellékeként, vagy ki tudja, milyen okból lődöznek fölfelé, általában a budai oldalon.
A vasajtó fölött időközben valaki letörölte a tábláról a hét évtizedes koszt, most megint messziről látszik az ÓVÓHELY felirat.
Föllapoztam Csáth Géza naplójának azt a bejegyzését, amely a házunk földszintjén lévő kávéházban tett látogatásáról tudósít. Se konflis, se villamos nem gázolta el, szerencsésen, ép bőrben hazaért. Lefeküdt, és terveinek részben megfelelően Irénke leveleit olvasta, mielőtt lázálomba merült. Néhány héttel később befecskendezte magának az első adag morfiumot. Az úton, amelyen a villamossínek között hazabotorkált, mostanság hat sávon dübörög a forgalom. Az idősek azt mesélik, hogy annak idején, amikor a metróalagutat fúrták, a házunk megsüllyedt.

Van, aki kihullik, van, aki megmarad. Jelzésértékű, hogy egy közösség kit tart érdemesnek arra, hogy életének és alkotómunkájának egykori színhelyén emléktáblával nyilvánítsa ki tiszteletét. Koniorczyk Borbálával és Merker Dáviddal, a városiséta-szervező hosszúlépés. járunk? vezetőivel Budapest II. kerületében tettünk irodalmi kalandtúrát, kíváncsian arra, miféle helyeit lelhetjük fel az emlékezetnek az irodalmi nagyságaink által előszeretettel otthonul választott Pasaréten. Nyomvonalunkként a Pasaréti út szolgált, innen kanyarogtunk utcáról utcára a Városmajor felé haladva, meg-megállva Ottlik Géza, Szabó Magda (képzelt), Déry Tibor, Szabó Lőrinc, Örkény István, Szepes Mária, Szerb Antal és Konrád György egykori lakóhelyénél – fülelve az érdekes történetekre, melyekkel útikalauzaink fűszerezték a több szempontból is emlékezetes sétát. Tartsanak velünk!