Feltartott esernyővel török át a városon.
Mögöttem egyre többen; alakulgató csoportot viszek.
Eltűnt barátok, új barátok,
öngyilkos barátok, öngyilkos ellenségek,
egyszer fel-nem-ismert negyedismerősök,
kedves olvasók és gyűlölködők.
Minden sarkon csatlakoznak.
És itt voltam először arcon hazudva;
ez az az állványzat. A vakolat azóta is hullik,
az állványzat korhad. Ha egyszer végre összedől,
megírom a hazugnak…
vagy talán várok még ezzel pár újabb – boldog – évet.
Az ellenség kuncog: szereti, ha hazudnak nekem.
Itt megmásíthatatlanul megváltoztam,
talán nem szerénytelenség, ha azt mondom, előnyömre.
Alsós osztálytársak csatlakoznak,
akiket tizenöt év után találtam meg.
Itt laktam valaha a legtávolabb az otthonomtól,
a legszélsőségesebb öt évet. Ha azt a külföldi évet
nem számítjuk, de inkább ne számítsuk… kérlek, ne!
Az ellenség hahotázva számítgatja.
Az a terasz mennyi mindent látott!
Régi szerelmek kanyarodnak be a sarkon,
egyikük a feltartott esernyőmre mutat, hé, azt én
hagytam nálad hat éve!
Mutatom, be lehet állni a csoportomba.
Nézelődünk. Együtt jobban ismerjük egymás városát.
A fejünk fölött összesűrűsödik a bűntudat;
egyre feketébb felhő kísér minket, ahogy vonulunk.
Hirtelen megfordulok, és az egyik csoporttag szemébe nézek:
Néha gondolok másokra is,
de ha elhagynálak, velük lennék,
és mindig rád gondolnék.
Visszakézből rám nevet – tudja, sose hagynám el.
Most kövess, te is figyeld az esernyőmet, de neked megsúgom,
hogy fárad a karom, ahogy tartom.
Átvegye egy kicsit? Vigye helyettem?
Még bírom egy ideig, gyere.
A sarkon egy kupac kidobott könyv:
ezeket mind elolvastam, fantasztikus érzés!
A család épp beáll a csoportba: és mit tanultál belőlük?
Továbbmegyek, erre most nincs idő.
A belvárosban két helyet mutatok a csoportomnak:
két törzshely, nyolc év, nem rossz arány.
Nem lépünk be egyikbe se, mert sietünk;
napnyugtáig meg kell néznünk az összes helyet,
ahol valaha sírtam, és ez – ismerjük el – nem kevés.
Egyetemi épületek mellett haladunk el,
ide dacból jártam, oda bizonyítási kényszerből.
Hova jártál magadtól?
Ez most nem témája ennek az útnak, haladjunk is tovább.
A lábam ekkor magától kezd vinni valamerre,
és elered az eső. Esernyők ezrei nyílnak.
Az enyém is.
Most jól figyeljetek, nehogy más esernyőt
kövessetek az enyém helyett,
a csoportom nélkül minek továbbmenni,
vezethetnék igazi idegeneket… és végre új idegeneket,
később ismerőssé váló idegeneket, és örökre idegen ismerősöket is, de…
Hátrafordulok, de késő, a csoport szétszéledt:
mind egyszerre tévedtek el.
Áradni kezd az utca, úgyhogy befordulok az első nyitott ajtón.
Meg se nézem a hely nevét,
csak elindulok lefelé a lépcsőn.
Megsajnálhatlak? – kérdezi J. J. a lépcső alján.
Igen. Mert ráébredek, hogy nem ébredek rá.
Mert direkt változtatok a szokásaimon,
hogy megváltozzanak még egyszer utoljára.
Mert a kutyával borítékolható gyászt vettem magamhoz.
Vettem magamhoz még egy kis gyászt, ha szerelmes voltam,
meg hogy megszülettem, eleve gyászolandó felmenőket.
Igyekszem előre túlesni a gyászon,
hogy már semmi se lephessen meg,
és rettegek attól, hogy nincs több meglepetés.
J. H. felhajt egy felest, és végigmér, ahogy belőlem ömlik a szó.
Esik?
Igen.
Rohantál, hogy így lihegsz?
Mindig szinte futva sétálok,
a perceket pedig, amiket így nyerek,
beváltom majd a túlvilágon
valamire, amire még nem tudom, hogy szükségem lesz.
A. W. és J. M. mosolyogva kínálnak itallal,
de én inkább táncolni kezdek, és ahogy táncolok,
meglátom a velem egyidős tömegeket.
Körtánc helyett mindenki befelé táncol,
hiába szólok hozzájuk, hiába kérdezgetem őket,
megőrültek erre a kis időre, úgyhogy én is megőrülök,
a csoportomat szidom nekik, úgyse figyelnek,
hömpölygök, és majdnem halálos balesetet szenvedek,
mikor elcsúszom egyikük kiömlött sörén,
és nyomakszom én is a forgatagban.
A ragacsos pincefalhoz állok, és alkoholos filccel egy patát
rajzolok rá, aztán vasvillát és szarvat.
Erre megjelenik a csapos.
Esik még?
Nem tudom.
Szerintem menj haza, nézd, ők is mind hazamennek,
csak a híresek maradnak, a klub reklámarcai,
meg akiket nem ismersz,
de örökre jöttek le ide ma este.
Odakint nappal van.
Idelent éjjel.
Mit keresek itt?
A zene elhallgat.
Itt mindenki megfordul ennyi idősen,
csak néhányan nem találják meg a kijáratot,
mert nagyon berúgnak, kisszívem.
Egyszerre nyitják és zárják a kaput, rángatják, amíg rájuk dől.
A zene továbbindul, én pedig tudom,
hogy most vagyok soha,
már nem nagyreményű fiatal, még nem egy gyerek alászolgája,
nem reprodukáltam magam, és nem értem el,
hogy az orkán erejű szél megszelídüljön,
és bocsánatot kérjen az óceántól,
most dőlnek a bálványok sorra,
újítónak lenni, de csak mert nem ismered a régit,
történelminek megmaradni, de nem érteni a múltat,
fanyalogni, de csak mert úgy komolyabban vesznek,
nyitottnak lenni, hogy mikor becsuknak, örökre meglátsszon,
melyik oldalnál voltál sokáig kinyitva.
Kifelé még átesem valakin, K. C. az, aki háton fekve
csillagos ég helyett
a klub plafonját nézi, de igenis látja a Göncölt.
Szégyennel a gyomromban kúszom fel a lépcsőn,
hajnalban ki a klub ajtaján. Odakint ugyanaz a nappal.
Visszamenjek az esernyőért?
Nem megyek. Nem viszek több csoportot.
Felesleges mutogatni, minek bizonygatni, kinek megfelelni,
az eső pedig végérvényesen és örökre, és úgyis,
elállt.
Most vagyok soha
címmel jelent meg Kemény Zsófi új, második verseskötete a költészet napjára. A könyvben a fenti vers is olvasható.