- Mezei Gábor: a tömeg eredő ellenállása

céltalan napok, szájukban kő, fejük felett
évszakok úsznak, a kapu előtt régóta
bent álló utasszállító rögtön kifakul
a fényben, körmük sötétlila, a hüvelyk-
és mutatóujj közötti, hamar feszülő,
száraz bőrhártyában elfoszló szálka,
térdükön növekvő, sötét folt,
áll a sor a véglegesen kihúzott
szalagok között, a folyosó korlátos
távlatai okozta, ragacsos fásultságban.
kézipoggyászukban kedvenc törülköződ,
belső zsebükben rossz szögből lőtt,
előnytelen portré, még személyes,
már nem felismerhető. vonásaik
között, a szemük sarkában találkozó
ráncok metszetében közös seb,
arcuk torzulásának véletlen origója,
idegpályák hirtelen csomópontja,
azonnali, spontán sajgás. a terminál
előtt, a felhajtó tetejéről, a motorolaj
folytonos szivárgásától egyre könnyebb
orral, a fékbetétek kifáradása,
a fogyatkozó súrlódási erő miatt,
és az alaposan lecsökkent keréknyomás
ellenére a várakozó taxi aszfalthoz
tapadt bal hátsó abroncsa most mégis
hátramoccan, lassan visszagördül,
majd növekvő tempóban gurul
a bekötőúton felgyűlt, a rozsda
következetes munkájától instabil,
egymás mögé szorult autókig,
aztán megtorpan a meglepően
intenzív csattanás súlya alatt.
a sorban állók fokozódó szédülése,
az üvegen megúszó hang nyomása,
az üzemen kívüli szellőztetők okozta
oxigénhiány és a múlni nem akaró
idő eredménye az egyensúlyvesztés,
amitől egyszerre, de mindannyiuk
részéről észrevétlenül, kicsit talán
ügyetlenségükben megbillennek,
halkan összefejelve térdre esnek
és a helyzetet zokszó nélkül fogadva,
minden további mozgás tökéletes
feleslegességének tudatában,
akaratuktól teljesen függetlenül,
az ijedség megkésett maradékaként,
a követ, bár így végképp nagynak
tűnik, egyszercsak lenyelik.