- Tökéletes jövőbe repít az első magyar drónszínházi előadás

A drónszínházi előadás ötlete három éve pattant ki Nina Kov rendező-koreográfus fejéből. A Franciaországban született, a londoni Laban intézetben képeződött, majd a Sadlers Wellstől a Trafóig számos színpadot megjárt alkotó több mint egy évtizede dolgozik drónokkal.

Sokoldalú drónok

– Eleinte esztétikai szempontból közelítettem a drónokhoz, izgatott a test és a tudatalatti kapcsolódása a gépen és a mozgáson keresztül – mondja Nina. – Aztán rájöttem, hogy a méretarányuk kiválóan alkalmas arra, hogy papíron bemutathatatlan számokat megjelenítsünk. Akkor kezdtem adatokat vizualizálni velük, mikor a Covid-görbéket nézve feltűnt, hogy az agyunk mennyire nehezen áll rá, ha valami lassan indul, aztán egyszer csak berobban. Kifogytunk az eszközökből, hogy az embereket érthetően informáljuk, ebben is segíthetnek a drónok.

– Nekem bonyolult a viszonyom a technológiához – folytatja Törley-Havas Sára. – Sokszor érzem azt, hogy nincs érzékem hozzá, általában tönkreteszem a kütyüket, pedig alapvetően nem zárkóznék el ettől. Ezért is örültem, amikor megtudtam, hogy drónok is lesznek, élveztem, hogy így újfajta tudást szerezhetek.

Mikor a motivációjukról kérdezem őket, elmondják, hogy nem okosítani akarták a közönséget, hanem egy történetet elmesélni. – Az adatvizualizáció fontos, mert muszáj elmagyarázni, hogy ezek az elképesztő egyenlőtlenségek, amelyek a társadalmat szétszakítják, ugyanazok az erők, mint amelyek a globális klímakrízist fűtik – magyarázza Nina. – Pont ma láttam Ürge-Vorsatz Diána posztját a Facebookon arról, hogy tök jó, ha vegán vagyok, biciklivel járok, de addig, míg az emberiség magánűrhajózó hányada nem hajlandó lemondani erről, csinálhatok, amit akarok. Hogy legyen ebbe beleszólásunk, az is kell, hogy ne egymást hibáztassuk, hanem egyesüljünk, érezzük meg az erőnket, és kezdjünk el számon kérni bizonyos dolgokat.

– Az is célunk volt, hogy a darab inkább az érzelmekre hasson, mint az agyra. Érdekel, hogy felnőttek hogyan vehetők rá a játékra, olyan partnerségre, mint ahogyan a gyerekek játszanak egy szerepjátékot, vagy mint egy szabadulószobában, beleéljék magukat az előadásba – teszi hozzá Sára. Vera feladata megszólítani a nézőket, ő azt meséli, minden közönség más, ezért minden előadásban mást kell tennie, hogy hasonló irányba hajlítsa a hangulatot. – Több részvételi előadásban szerepeltem már, azt tapasztaltam, hogy a magyaroknak fontos a humor, ami oldja őket, de befeszülnek, ha csinálni kell valamit. A külföldiek másképp állnak ehhez, onnantól kezdve, hogy beléptek, tudni akarják, mi történik, részt akarnak venni akkor is, ha nem értenek egy szót se. Mi bizalmatlanabbak vagyunk, inkább csak leülünk a sarokba. De ez a téma mindenkit megérint, sokan bevonódnak a játékba. Aki az elején puffog, még az is öt perc múlva mosolyog.

– A drónok miatt már van ebben egy varázslat, a nézők megszemélyesítik őket, mintha nem is tárgyak, hanem kis élőlények lennének – mondja Nina. – Persze kétkedéssel is találkozunk, ez benne van, de szerencsére nem volt még előadás közben olyan beszólás, hogy „az nem is úgy van”.

Kétkedők és játszótársak

– Próbáltunk olyan keretet adni, hogy legyen ez inkább egy mese, amit a néző elfogad vagy nem, mégis van benne egy tanulság, felállhat innen úgy, hogy el tudja képzelni a jót – magyarázza Vera. – Nagy energiája van a nézőknek, és ha bejön valaki, aki nagyon szkeptikus, az rá tud telepedni a többiekre is, ott kell egy kicsit izmozni. Vagy épp csak hagyni és képviselni tovább, amit megteremteni szándékozunk, hátha bevonódik egyszer csak – mosolyog a színésznő.

– A vitatkozást is elfogadjuk, ez egy nyitott, befogadó hely, ahol vállaljuk a következményeit az érzelmek felkavarásának – szögezi le Nina. – A tehetetlenség-érzést, a bénító fájdalmat én is átéltem, nem tudtam kikelni az ágyból három napig, mert meggyászoltam ezt, szerintem ezek fontos pillanatok. Számomra meglepő tapasztalat, hogy azt hittem, inkább a fiatalabbak fogják venni a lapot. Volt egy tizenéves fiú, aki még vissza is kérdezett, hogy „ezeket régen úgy hívták, hogy autó, ugye?” Tovább kanyarította a mesét, ami zseniális volt. Hirtelen lett egy játszótársa Verának, de volt egy idősebb bácsi is, aki ugyanezt csinálta, ott maradt előadás után, és kérte, hogy meséljünk még, milyen volt a múlt, úgy beszélt, mintha 2073-ban lennénk.

Szaki a jövőből

Vera overallos karaktere egyszerre játékmester, idegenvezető a jövőből, kortalan és bohókás, mindenhez ért, akár egy klasszikus ezermester. – Mindig is szerettem, amikor a tudomány és a mese így ötvöződött – fűzi hozzá a színésznő. – Gyerekkoromban utáltam a Mekk mestert, bosszantott, hogy csak még rosszabbat csinál annál, minthogy megjavítson valamit. Ellenben nagyon szerettem azokat a hősöket, akik nem csak kedvesek voltak, de tanítottak is. És figyeltem Ninát és a férjét, Kristófot, akik szintén alkotó emberek, mégis nagyon vonzódnak a technológiához, az ember ilyenkor magába szívja ezt a kis őrültséget.

– A szövegre is jellemző volt, hogy egy őrültebb, misztikusabb világot teremtettünk először, aztán ez letisztult – folytatja a dramaturg. – Az írást megelőzte egy komoly kutatási folyamat, jártunk a Városházán is, beszélgettünk várostervezéssel, klímavédelemmel, lakhatással foglalkozó szakemberekkel arról, ők hogyan képzelik a jövő városát nagyon ideális kimenetelben. A castingon is meghallgattunk mindenkit arról, hogyan látja 50 év múlva egy napját, ezekből is inspirálódtunk.

Utópia mint kutatás

Konzultáltak többek közt Polyák Levente urbanistával, a K-Monitor korrupció-specialistáival, Nina beszélt Vincent Liegey Magyarországon élő nemnövekedés szakértővel i, aki a Zsámboki Biokert és a Cargonomia egyesület alapítója. Egész Európából járnak hozzá a nemnövekedés, azaz a degrowth gyakorlati megvalósulását tanulmányozni. A Jólét gazdasági növekedés nélkül című, magyarul is megjelent tanulmánykötetben kifejti, hogy a feltétel nélküli alapjuttatás és a profit- helyett értékteremtés hozhatja el a környezeti fenntarthatóságot. Fontos forrásuk volt még a Bolygónk jövője, Eric Holthaus könyve, melyben a neves éghajlatkutató leírja, hogyan lehetne megállítani három évtizeden belül a klímaváltozást. Az előadásban alkalmazzák a CUAR (Critical Utopian Action Research, azaz kritikai-utópisztikus akciókutatás) stratégiát, mikor nem a problémából indulnak ki, hanem a megoldásból. Nina azt meséli, ezt a metodikát már húsz éve használják a skandináv országokban, hogy valós problémákra találjanak megoldást azzal, hogy elképzelik a tökéletes, akár a valóságtól elrugaszkodott eredményt, és fejben visszafelé lépkednek, mit kellene tenni ehhez, egészen a nulladik lépésig. Dizájnerek is terveznek így tárgyakat, elképzelik, milyen lenne a tökéletes porszívó, aztán lebontják a legkisebb alkotóelemeire.

– Miután megkérdeztünk rengeteg embert, és mi magunk is leírtuk, hogyan képzeljük a tökéletes utópiát, ezeket Olajos Tamás betáplálta a Midjourney képalkotó szoftverbe – meséli Nina. – Tamás már két éve dolgozik a mesterséges intelligenciájú programmal, igazi varázsló ebben, ezek a képek hatalmas méretben megjelennek az előadásban is. Volt néző, aki utána megkérdezte, mennyire reális, hogy a jövőben a vadállatok felbukkannak a városokban. Dehát vannak ebben viccek, biztos nem fognak az Andrássy úton tigrisek sétálni.

Unokáik jövőjéért

– Gyakran mondják, hogy a jövő az idősebb embereket már nem érdekli. Megcsinálták a bajt, és itt hagyják nekünk. Még aktivistáktól is hallottam szörnyű dolgokat, hogy ők úgyse fognak már akkor élni, miért szólnak bele – mondja szomorúan a rendező-koreográfus. – Pedig sok idősebb ember is szeretne tenni valamit, akárcsak a szerettei jövőjére gondolva. Az előadásban elhangzó dalt az édesanyám, Höfle Vali írta, az anyósom, Ács Enikő énekesnő zenésítette meg, ők mindketten az unokájuknak és a jövőnek készítették ezt. A férjem, Deák Kristóf is részt vett a projektben, pedig mindig azt mondjuk, ez az utolsó alkalom, aztán végül megint együtt dolgozunk. A Mindenki-ben ő volt a főnök, én a koreográfus (a rövidfilm 2017-ben Oscar-díjat nyert – A szerk.), most fordított volt a szereposztás. Kiesett tavaly a dróntechnikusom, mire a férjem beugrott segíteni, amúgy is imádja bütykölni ezeket a kis szerkezeteket.

És hogy ők hogyan képzelik el ők a jövőt? – Remélem, hogy már nem 1 méter a 864 kilométerhez lesz az arány az OECD-átlag és a leggazdagabb kevesek vagyona között, hanem mondjuk visszatér a Himalája csúcsához – kezdi Nina. –  Az egyenlőtlenség csökkentésére rengeteg ötlet van, szerintem tévút a zöld növekedésnek csúfolt valami, amibe bele fogunk most menni, mikor próbáljuk a status quo-t minél tovább fenntartani. Én abban hiszek, minél gyorsabban állunk át a nemnövekedésre, annál jobban fogunk élni. Tarthatatlan, hogy egy átlagember arányaiban sokkal több adót fizet, mint a Starbucks vagy az Apple. Az elképesztő infláció, amit most átélünk, szintén természetellenes módon van gerjesztve, csak hogy a rendszer ne dőljön össze. Ha megkérdezel egy mesterséges intelligenciát, ugyanúgy a növekedés leállítását javasolja. Sok mindent lehet mondani a ChatGPT-re, de azt nem, hogy kommunista. Az emberek mégis félnek ettől, mert a fejükben az egyik oldalon kommunizmus, a másik oldalon a kapitalizmus áll. Pedig sok szürke árnyalat van, nem kell lemondani a magántulajdonról sem, hogy jobban tudjunk osztozni dolgokon. Az biztos, hogy az adórendszer megváltoztatása világszerte az egyik legelső és legfontosabb lépés lenne.

– A kis közösségekhez csatlakozást már holnaptól lehetne kezdeni – folytatja Vera. – Ilyen a Miutcánk.hu, vagy más helyi szerveződések, ahol az emberek újra megtanulhatnak egymásnak kölcsönadni, így kevesebb dolgot venni. Egy folyosón elég egy porszívó, nem mindenki takarít mindig. Ebben közösségi élmény is van, jó együtt kisöpörni a szemetet az utcából, ahol lakunk. Szerintem első lépésként elég, ha kijövünk ebből, hogy magunkra zárjuk az ajtót, csak nekem minden dolgom meglegyen.

– Ajánlom a Szolidáris Gazdaság Központ programjait, a honlapjukon is sok inspiráló ötlet van, hogyan lehet lakó- vagy kosárközösségeket szervezni – mondja Sára. Ennek a nulladik lépése figyelemmel lenni egymás iránt, megbízni egymásban, ezt valahogy fejleszteni. Szerintem úgy nőhet ez nagyobbra, hogyha én elmondom az én jó tapasztalataimat valakinek, akinek nincsen, és így meg tudok győzni egy-egy embert, hogy nem marad egyedül, és nem fog rosszul járni. Franciaországban fiatalok beköltöznek az idősek otthonába, ott ingyen van szobájuk, cserébe beszélgetnek az idős emberekkel, és ez jó hatással van mindkét generációra, ráadásul másra is kihat, például lerövidülnek a sorban állások, mert az idősek nem ott akarnak majd társasági életet élni.

– Franciaországban tényleg sok jó példa van erre – feleli Nina. – Most hallottam egy épületről, ahol közös helyiségek vannak, nem tizenhét mosógép van az épületben, hanem négy, nem kell mindenkinek venni, és vannak közös vendégszobák, nem a lakásokban, hanem az egész házban. Az a szám, amit ehhez ideálisnak mondanak, 150 ember, ennél többnek már jóval nehezebb megteremteni ezt a fajta együttműködést.

Flying Data kollektíva: Utopia Margitszigeti Kristály Színtér, látható május 1-ig több időpontban.