- Történelmet írt Törökországban egy magyar mentőkutya és a gazdája

Nem könnyű interjúidőpontot egyeztetni Lehoczki Lászlóval, a Spider mentőcsoport vezetőjével, hiszen folyamatosan készenlétben áll, és az élet gyakran felülírja a megbeszélteket. A csütörtöki beszélgetésünket is halasztani kellett pár órával, mivel Miskolcon egy 70 év körüli nő szerda 22 óra tájban elment otthonról, és azóta nem adott magáról életjelet. Így csütörtök reggel László információgyűjtéssel indította a napot, hogy merre induljanak területet átkutatni. Mályiban egy idős férfi búcsúlevelet hagyott, majd eltűnt, őt a csoport másik része indult keresni.

„Amikor időjárás-változás van, az idősebb, demens embereknél megjelenik egy menési kényszer, elindulnak, ők sem tudják, hova. Sajnos ez a betegség így működik, úgyhogy az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján már tudjuk, hogy mikor, milyen esetekre lehet számítani” – szabadkozott a mentőcsoport vezetője, aki szerda este tért haza Törökországból, ahol rangos kitüntetést vehetett át a februári földrengés után nyújtott segítség elismeréseként. Illetve az ő esetében ennél sokkal többről volt szó.

Összesen 150 ország nemzeti mentőcsapatának a tagjai vettek részt Ankarában azon a nagyszabású állami ünnepségen, amelyen hazánkat Jaczkovics Péter, a HUNOR mentőcsoport vezetője képviselte. „Engem azért hívtak meg, mert 25 éve minden földrengésnél részt vettem a mentésben, eleinte Manccsal, a legendás első kutyámmal, idén februárban pedig már Hope-pal" – mesélte Lehoczki László. ,,A Legfelsőbb odaadásért érdemrendet vehettem át Erdogan elnöktől, ez egyike annak a három kitüntetésnek, amit az államfő ad át. Hope pedig a török nemzeti színekben pompázó nyakörvet kapott egy medállal, amelynek a felirata nagyjából ezt jelenti: »Soha nem felejtjük el a hősiességedet, Hope, a munkáddal több tucat ember életét mentetted meg 2023 februárban, az évszázad katasztrófájában.« Ezt tulajdonképpen az összes, a mentésben részt vett kutya nevében kaptuk meg. Megemlítették Mancsot is, aki nagyon sok földrengés után segített Törökországban. Márciusban egy ugyanolyanszobrot állítottak emlékére, mint amilyen Miskolcon látható. Azt hiszem, hogy ezzel történelmet írtunk, a mentőkutyáknak hatalmas elismerést szereztünk azzal, hogy ennyi ember életét sikerült megmenteni.”

Amikor a szoboravatás kapcsán Törökországban jártak, és meglátogatták az egyik kisfiút, akit sikerült kimenteni a romok alól, kézben kellett bevinni az erkélyre Hope-ot, mert a kutya nem érintheti a lábával a lakás padlóját. „Mára azonban nagyon sokat változott a vélemény, ma már azt mondják, hogy ezek nem kutyák, hanem megmentők.”

Hihetetlen, de két és fél hónappal a tragikus földrengés után a romeltakarítás befejeződött, és lassan megkezdik az újjáépítést. A kérdésre, hogy mit tapasztalt, milyen most a légkör, a hangulat, úgy válaszolt: egy földrengés után természetes, hogy mindenki szomorú, itt családok mentek tönkre, az életük munkája lett oda. „Van, aki el tudott költözni a rokonsághoz más városokba, de még mindig rengetegen élnek táborokban, akiknek elég reménytelen a helyzetük, és várják a segítséget. Tízezrek váltak földönfutóvá, veszítették el a családtagjaikat.”

Vannak emberek, akik sokkal kisebb lelki terhelés hatására is összeomlanak. Mi mozgatja az önkéntes mentőcsapatok tagjait? Hogyan tudnak megbirkózni a tragédiák, a halál látványával? „Engem úgy neveltek a szüleim, hogy inkább én segítsek másokon, mint hogy nekem kelljen segíteni. Át tudom érezni, hogy milyen helyzetben vannak azok az emberek, akik bajban vannak, de mint ahogy egy orvos sem érzelmekkel gyógyít, hanem a szakmai ismereteivel, én is ezt teszem. Ilyenkor elsősorban a munkára kell koncentrálni, ez vezérel mindannyiunkat. Olyan gyorsan jönnek az új esetek, hogy időnk sincs az előzőn rágódni. Természetesen minket is megérintenek a tragédiák, de nekünk ez a hivatásunk, a szenvedélyünk, nekünk ezt kell csinálni. Hogyan tudjuk mindezt feldolgozni? A viccelődés, a humor az egyik legjobb stresszoldó, ráadásul közelebb hozza egymáshoz az embereket. Természetesen soha nem a mentéskor viccelődünk, hanem a felkészülés során, illetve amikor összegyűlünk beszélgetni, akkor ugratjuk egymást. Egyszer voltam pszichológusnál is, mert köteleztek rá, de hamarosan ő ment ki a helyiségből azzal, hogy nem bírja tovább hallgatni mindazt, amiről beszélek. Valahogy én jobban hatottam rá, mint ő rám. Mi a gyakorlatban éljük meg ezeket a dolgokat, ő meg elméletben. Ez teljesen más.”