- Minden alkotó anya - Csábi Annával és Réti Adrienn-nel a soha véget nem érő feladatról

Néhány éve mindketten anyák lettek, ám az anyaság nemhogy elvonta volna energiájukat az alkotástól, hanem éppen hogy új kaput nyitott meg, írásba is fogtak. Adrienn az Anya születik, Anna a Minden negyedik és a Köldökzsinór-varieté darabbal rukkolt elő. Először tehát a késztetés felől érdeklődöm, amiért színpadra fogalmazzák az anyaság élményüket.

Réti Adrienn: Rájössz arra, hogy erről beszélni kell, mert olyan dolog, amiben számtalan meglepetés és új élmény ér, és amiről nem érted, miért nem mondta eddig senki. Az embernek van a fejében egy kép, hogy majd amikor gyereke lesz, milyen éteri lesz minden – ülünk, szoptatom, hordozom, jövünk-megyünk, és minden békés lesz. Amikor megszületik, jössz rá, mennyi buktató van, mennyi minden nem úgy működik, ahogy képzelted. Nekem is volt döbbenetem akár a szoptatás, akár az ellátórendszer, akár a köldökzsinór-tisztítástól való félelem terén. Ám segít, ha hallod, látod, mással is megtörténik ugyanez, más is hasonlóan éli meg, nem vagy egyedül. Tudtam, hogy az interneten nagyon sok fórum van, vannak klubok, egyesületek, de színházi előadásról, ilyen típusú darabról nemigen hallottam. Pedig elég sokan leszünk azért anyák. Mindemellett úgy éreztem, van egy csomó vicces része az anyaságnak, ami érdekes lehet másoknak, vagy épp együttérzést válthat ki, vagy egyszerűen csak információ lehet. Hallasz, olvasol történeteket, és amikor te magad kerülsz abba a szituáció­ba, visszaemlékszel azokra, és talán tisztábban látod, mit kell tenned. Mert sok minden valahogy rejtve van. Sok minden nincs benne a közbeszédben az anyasággal kapcsolatban. Pedig ha tudtuk volna, hogy ez mással is előfordul, könnyebb lett volna megemészteni, kevesebb bűntudattal küzdöttünk volna. Könnyebb, ha tudjuk, mindez normális, nem szégyellni való.

Csábi Anna: Én a Minden negyedikkel kezdtem foglalkozni először, ami tragikus végkifejletű terhességekről szól. Ez sokkterápia volt számomra, egy lezárás. Ebben a témában akkora a hiátus, hogy azt éreztem, mielőbb pótolni kell. Hiszen az ember selejtnek érzi magát amiatt, hogy a környezetében nem tud hasonló esetet, miközben tényleg minden negyedik nőt érint így-úgy. Ezért akartam történeteket, coming outokat. Társadalmi célom volt, hogy elérjem, ezek a nők se érezzék kevesebbnek magukat. Mert onnantól kezdve, hogy tudatosítjuk, ez gyakoribb dolog, egyszerűbb feldolgozni is. A Köldökzsinór-varieté – aminek első, felolvasószínházi verzióját Segítség, anya lettem! címmel mutattuk be – a hétköznapi anyaságról szól. Azon szerencsések közé sorolom magam, akik számára az anyaság leginkább pozitív csalódások sorozata (rosszabbra készültem a leírások alapján!), ezt is meg akartam mutatni, emellett pedig a körülöttem lévők problémáját is bele akartam fogalmazni, lássuk, mindenki küzd valamivel, még ha nem is ugyanazzal. És hogy mindez normális, általános. Ráadásul attól, hogy az anyaság egy örömteli dolog, még trauma is. Egy normatív krízis, ahol teljesen átalakulnak a dinamikák a családban. Új szerepekben találjuk magunkat, és már soha többé nem térhetünk vissza a régi rendhez. Ezt nehéz elfogadni. Én például azt tudtam csak, akarok gyereket, de soha nem tudtam mit kezdeni a kisbabákkal, épp ezért féltem az első három évtől. Amikor viszont terhes lettem, egyből berobbant az anyaságérzés. Egyszóval kiszámíthatatlan, kinél hogy alakul.

R. A.: Minden belefér, előfordul, ám ha ezt nem tudod, például, hogy az anyaságérzés kialakulása folyamat is lehet, nehezebb a dolgod, rád zárul a probléma. Magamra is rá kell szólnom olykor, hogy ne ítélkezzek egy anyával kapcsolatban sem, ha olyat tesz, ami nekem nem fér bele, vagy én másképp csinálom. Hiszen nyilván ő is végiggondolta, és aszerint csinálja, ami a legjobb tudása, az ő ízlése, döntése. Mi jogon szólom meg? Sok baj gyökere, ha ítélkezel.

Cs. A.: Sokat gondolkoztam, miért van ez az ítélkezés az anyák között, mert valóban nagyon erőteljes mom-shaming. Sokszor bennem is előtörnek ilyen érzések. Valószínűleg, mert nehéz píszinek lenni anyaként is. Megtalálunk egy utat, és amikor valaki más utat választ, akkor olyan mintha megkérdőjelezné a miénket. Mindenki a legjobbat akarja a sajátjának, és hirtelen feszültséget generál, hogy a másik másképp csinálja. Elbizonytalanít: mi van, ha én csináltam rosszul?

Mindketten saját személyes élményből indultak ki, autofikciós, pszeudokumentarista darabokat hozva létre, amiben nagyon szókimondóan, őszintén mesélnek. Mit volt a legnehezebb felvállalni és vallani róla?

R. A.: Az érzést legyőzni, hogy ez kit érdekel. Exkuzálni magam, nem akkora probléma.

Cs. A.: A nagyszülővel való kapcsolat vagy a párkapcsolati nehézségeim és a gyerekről szóló sztorik, mert a vallomással a másik felet is belerángatom az életemből. Ez egy erkölcsi kérdés, mennyit mutatok be a másikból. Viszont valamennyit muszáj, mert így tudok rámutatni az anyasággal járó legsúlyosabb érzésre: hogy már sosem leszel többé szabad ember, már minden döntésed másokat is érint – ha programot szervezel, az a gyerektől elvett idő, ráadásul a párod vagy a nagyit is be kell szervezd.

R. A.: Nálunk az előadásban épp ezért minden alkotó anya – rugalmasabbak, elfogadóbbak a másik nyűgével-bajával. Aki még vagy már máshova helyezi a fókuszt, soha nem tud úgy empatikus lenni.

Vajon miért tabusítunk annyit, vagy kerül máz az anyaságra, amikor úgysem igen lehet mismásolni ebben a témában, hiszen a többség előbb-utóbb érintett lesz?

R. A.: Mert a köztudatban ez van, hogy neked erre képesnek kell lenned, ez a dolgod, ne panaszkodj. Pedig nekem most ez a munkám is, és igazságtalannak tartom, hogy ne beszélhessek róla. Mert vannak ebben is nehézségek: nem tudtam megfőzni az ebédet, kiömlött a tej, és a lakás három pontjára kakilt oda a gyerek.

Nem frusztráló mindennapjaikra, anyaságukra, saját életük legintimebb eseményeire úgy tekinteni, hogy tudják, abból majd elő­adást fognak csinálni?

Cs. A.: Ellenkezőleg. Nekem a színház egyben terápia is. Egy kollégámmal, akivel nagyjából egy időben szültünk, folyamatosan megosztottuk a nehézségeinket, és rendszeresen belefutottunk vicces sztorikba – a hétköznapi nyűgöket átkereteztük, és egymással versenyezve adtuk elő. Számomra ez vígjátékivá tette a korai anyaság nehézségeit. Ma is erősen felröhögök, ha eszembe jut egyik-másik. Így lett viszonylag feszültségmentes az anyaságom, és élem meg könnyedén, mert tudom, ha valami nehézségem akad, abból elég könnyű viccet csinálni. De ott van bennem az is, hogy mindenképp beszélni kell róla, mert ha én belecsúsztam valami bonyodalomba, akkor valószínűleg más is. Egyszóval mindezzel egyszerre segítek magamon és másokon. Azt látom, akinek nincsen ilyen ventilálási lehetősége, és pszichológushoz sem jár, annak sokkal nehezebb.

Valóban meghatározó eleme darabjaiknak a humor. Mennyire tudják a mindennapokban is humorral megélni a nehézségeket?

R. A.: Már egy órával később viccesen mesélek arról, ami bosszúság ért. Amikor azonban épp benne vagyok, maximum azt tudom, hogy az mindjárt nagyon vicces lesz, csak ki kell várni.

Cs. A.: Én gyakran röhögök már közben is. Ha nem kell sietnem valahová, akkor végtelen humorérzékem van, de csak akkor. Beszéltem a gyerekemhez, és ráéreztem a stand up ízére, jól szórakoztam, a gyerekem meg azt érezte, jól érzem magam. Azóta úgy érzem, a gyerekvállalással egy stand upba csöppentem.

R. A.: Én immár három éve narrálom az életemet, azért, hogy lányom mindig tudja, mikor mi történik, mert tudom, ez biztonságérzetet jelent a számára.

Az, hogy az anyaságukat előadás formájában is feldolgozták, kívülről néztek rá saját történetükre az írás révén, mennyire hatott vissza?

R. A.: Nekem a munkafolyamat során volt, hogy sok minden érthetőbbé vált, mi miért történik. Épp azáltal, hogy a többiekkel sokat beszéltem erről. Ezért mindenkit arra buzdítok, beszélgessen sokat másokkal, cseréljen tapasztalatot.

Cs. A.: Jó egyeztetni dolgokat, átbeszélni. Amúgy is folyamatosan figyeltem a körülöttem lévő anyukákat, a beszélgetéseiket, és egyre csak nőtt bennem a hálaérzet, mert azt tapasztaltam, mintha mindenkinek nehezebb lenne, mint nekem. Ám ezt sem tudtam volna, ha nem hallom ezeket. Nekem ebben volt óriási segítség, hogy tudjam értékelni, milyen szerencsés vagyok. Illetve ezekre a pici munkákra is szükségem van, hogy ne szűküljek be, ne szürküljön rám az ­anyaság. Az anyaságban a kis nehézségek egymás után következnek, az nem egyetlen megoldandó feladat, hanem folyamatos alkalmazkodás. 

És ami tegnap még nehézségnek tűnt, azon ma már csak nevetsz. Ott a „soha nem lesz vége” elfogadása a feladat.

Önöknek hogyan sikerült az anyaságot és a hivatást összehangolni?

Cs. A.: Nekem a bűntudat része volt a legrosszabb. Elkezdek dolgozni, és úgy belemerülök, elfelejtem azt is, hogy anya vagyok, amikor viszont befejezem, belém hasít, hogy megvan az ára.

R. A.: Újra alkotni akarok, vágyom, hogy megint dolgozzak, de közben ezt szégyellem, és épp erről mondok a színpadon egy monológot. De ha ez velem megtörtént, valószínűleg mással is megtörténik. Az anyaság kizökkentett a komfortzónámból, és más feladat elé állított – imádom, és teljesen más ember lettem tőle. Nagyon szeretem, aki lettem, csak erre rá kellett ébrednem. És ha elfogadom, hogy elválásnál a sírással csak azt jelzi, én vagyok számára a legfontosabb, és velem a legjobb lenni a világon, akkor könnyebb mindkettőnknek, és enyhül a lelkiismeret-furdalásom. És én is elmondom neki: tudom, velem a legjobb, nekem is veled a legjobb, jövök érted nemsokára.