Anya-lánya viszony, testszégyenítés, önelfogadás, bántalmazó kapcsolatok, családok működése, a szerelem kiszámíthatatlansága, növények szeretete, süteménymánia – és egy zsidó szál. Ezek mind hangsúlyosak a regényben. Kihagytam valamit?
Talán annyi még nagyon fontos ebben a történetben, hogy muszáj néha segítséget kérni, és azt tudni kell elfogadni is – ez nekem sem megy könnyen. És szinte minden helyzetből fel lehet állni.
Ahogy mondani szokták: a valósággal történő bármilyen hasonlóság csak a véletlen műve. Mennyi a fikció, az ismerősök sztorija, illetve a saját élmény?
Fő ihletforrásom az utca és a 4-es, 6-os villamos: elképesztő, milyen sztorikat osztanak meg ott egymással az emberek, akik azt hiszik, hogy ha bedugják a fülest, akkor nem hallja más, amit mondanak. Egy traumaelméletről szóló könyv adott ihletet az egyik regénybeli figurához, de tudatosan nem használom fel az olvasmányélményeimet. Ami Maja és az én életemben azonos: a turkálóba járás és a balkonkertészkedés.
A regény első felében inkább Maja gyerekkorának megaláztatásai, bántalmazó kapcsolatai és az orvosi segítség állnak a középpontban, a második felében pedig a szerelmi és a zsidó szál a hangsúlyos, meg a sütés-főzés és a sok sütemény. Az utóbbiak hogyan kerültek a figyelmének a tengelyébe?
A Cipők a Duna-parton emlékmű mellbevágó élmény volt, amikor először láttam – felnőttként költöztem Budapestre. De a mai napig felkavar, ha arra sétálok. Nagymamámék befogadtak anno egy zsidó lányt Csornán, aki náluk bujkált, és aztán életük végéig velük maradt. A kertjükben megtalált tizenéves, csontsovány lánynak meghaltak a szülei, senkije sem élte túl a holokausztot. Anna néniként ismertem meg, a nagymamám „testvéreként” élt velük. Bár sosem tudtam beazonosítani a relációt köztük, egyszerűen csak Anna néni volt, és kész. Sütni-főzni ritkán szoktam, a könyvben lévő egyik süteményt kétszer megsütöttem, először nagyon jól sikerült, másodjára ehetetlenre. A szerelmi szál egy külön könyvnek készült eredetileg. Elkezdtem írni, aztán megosztani különböző platformokon, és kiderült, hogy tetszik az embereknek. Aztán jött az újabb covidos karantén, és volt rengeteg idő, így aztán beleszőttem a regényembe.
Ha jól tudom, már évekkel ezelőtt elkészült ez a könyv. Miért csak most jelent meg?
2020-ban már majdnem megjelent, de gazdasági okok miatt nem vállalta be az akkori kiadó egy első kötetes szerző művét. Már nem bánom, hogy az a verzió „megsemmisült”: a mostaniban nincs belőle szinte egyetlen mondat sem, persze témák és gondolatok igen. És többször – szó szerint – a nulláról kezdtem el írni, mert egyszerűen nem tetszett. De még mindig nem voltam elégedett vele. Addig csak drámákat írtam, így a dialógusokkal nem volt problémám, de a leíró részekkel nem boldogultam. Úgyhogy amikor szembejött egy hirdetés 2019-ben Péterfy Gergelyék első íróakadémiájáról, valahogy azonnal éreztem, hogy ide el kell mennem… Önbizalom-építő volt, mert mindenben megtalálták a jót.
Lehet az írást tanulni?
Szerintem nem, maximum technikákat, hogy például mitől jó egy leírás, ennek a trükkjeit. Viszont sokat lehet gyakorolni, bizonyos technikákat finomítani. Péterfyék első mester csoportjában mind olyanok voltunk, akiknek szinte készen volt a regénye, csak elakadtunk. Kicsit olyan volt ez a kurzus, mint egy kávéházi beszélgetés a kezdő és tapasztalt író között. Inspiráló volt egymás szövegeivel dolgozni, gondolkodni, ötletelni. Az írás magányos tevékenység, de nekem nagyon sokat tud segíteni egy másik szem. Később ezért csatlakoztam Kukorelly Endre online író csoportjához, és ezért szeretnék ősztől Szeifert Natália hasonlóan együtt gondolkodós kurzusán részt venni.
Apropó, Kukorelly! Igaz, hogy Tolsztojhoz hasonlította a regényét?
Ez így kissé nagyképűen hangzik, úgyhogy árnyalom. Jelentkeztem Kukorelly Endre egyik online író szemináriumára, és ott felolvastam a már majdnem késznek hitt művemből egy hosszabb részt, arra mondta Endre, hogy helyenként Tolsztoj jutott az eszébe. De ő annyit olvas, hogy biztosan mindenről eszébe jut valami vagy valaki.
Elena Ferrante írói hitvallását osztja, miszerint: „a könyveknek, miután elkészültek, nincs szükségük a szerzőre”. Miért?
Úgy gondolom, hogy ahány olvasója van egy szövegnek, annyi olvasata is. No meg a könyv sokkal inkább el tudja adni magát, mint amennyire én. De valószínű, hogy valamilyen védekezés is munkál bennem, nekem a háttérben biztonságosabb. Volt egy nagyon rossz élményem, ami után húsz évig nem írtam. Megnyertem 23 évesen egy drámaversenyt, felhívtak, gratuláltak, majd közölték, hogy diszkvalifikáltak, mert azt gondolták, hogy idősebb vagyok, mint a kiírásban meghatározott életkor (35), úgyhogy áruljam el, hány éves vagyok. Mondtam, hogy 23. Ők meg, hogy sorry. Ez teljesen elvette a kedvemet az írástól és a pályázásoktól is. Most egy e-learninges cégnél írok forgatókönyveket tananyagokhoz, legyen az irodalomérettségi-előkészítő vagy éppen autószerelés. A FEOR-számom író, forgatókönyvíró, és már kapható az első regényem, ennek ellenére még nem íróként aposztrofálom magam.
Kerítés, korlát, fal, és ezek ledöntése is lehet a regény egyik olvasata. Vonatkozhat ez a könyvben taglalt tabuk ledöntésére is? Maja is azt mondja a könyv vége felé, hogy nincs több hazugság.
Ez nem jutott így eszembe, de nagyon tetszik ez az értelmezés. Új kezdet. Miközben írtam a regényt, magokat fújt a szél az erkélyen lévő virágládáimba, és mára már három fa nőtt ki belőlük, egyenként 2 méteresek a 2 négyzetméteres erkélyen. Csodájára járnak a feketerigók és a cinkék, akiket etetek. Várom, hogy terem-e majd rajtuk valami.
Nagy Kriszta Léna
(Győr, 1971) író, forgatókönyvíró. Első diplomáját Szegeden szerezte könyvtár szakon, majd még három egyetemet végzett. 1995 óta él Budapesten. Írásai eddig online és nyomtatott folyóiratokban (Új Forrás, Helikon, Pannon Tükör, Litera-Túra, Felhő Café) jelentek meg. Első regénye, A kerítés túloldala idén tavasszal jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában.
