Nem érdekel az indokkal-indokolatlanul álló kordon. Nem érdekel a csűrcsavart jogszerűség.
Nem érdekel a felnőttek teremtette aljas világ, amelyben a diák tanulás, bulizás, álmodozás helyett már csak abban látja a cselekvés lehetőségét, hogy tüntet, trágár szavakat ordít, rendet bont. A nem ilyennek képzelt rendet.
Az a tizenöt éves fiú érdekel, akinek tízre haza kellett volna érnie, késő este mégsem a szülői szigortól, hanem attól félt, hogy nem fogják felvenni az egyetemre, mert priusza lesz. Büntetett előélete azért, mert odament a kolostorhoz, mert kikiabálta a véleményét, mert a könnygáz ellen maszkkal védekezett.
A 150 cm-es lány, aki nem akar „megrángatva lenni”.
A diákok, akiknek szeméből ki kell mosni a könnygázt.
A srác, aki csak kapaszkodott és kapaszkodott.
A fiú, akinek nem engedték, hogy előállítása idején találkozzon a szüleivel.
A lány, akit egy tüntetésen elmondott túlfűtött beszéde után nem elég, hogy a tanárai utáltak, de még ki is utáltatták diáktársaival az iskolából. Az iskolából, amely személyes példaadást, türelmet, személyességet, kölcsönös tiszteletet, szolidaritást hirdet pedagógiai programjában és vallja: „lángolni és világítani a keresztény ember feladata”.
Azok a családok érdekelnek, amelyekben sokat tapasztalt nagyszülők és szülők beszélik külföldre költözésre okos, tehetséges és reményekkel teli unokáikat és gyerekeiket, mert itt lehetetlen boldogan és szabadon élni.
Ezen a tavaszon megváltozott Magyarország. Legszívesebben minden a gyermekvédelemről szónokló és hallgatásával cinkossá váló kormánypárti politikust odaültetnék egy hatalmas kivetítő elé, és nézném őket, miközben a felvételeket nézik. Várnám a megrendülést és bocsánatkérést, figyelném a tekintetüket, az arcukon megjelenő szégyenpírt, a felhorgadó lelkiismeretfurdalást. Ha még kilátnék a nem könnygáz okozta könnyeim közül.