;

gyász;Máthé Erzsi;

- Búcsú Máthé Erzsitől

Kilencvenöt éves korában elhunyt Máthé Erzsi Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, érdemes és kiváló művész, a nemzet színésze.

Talán a magyar színházi élet egyik utolsó nagyasszonya távozott. Egyáltalán nem túlzás ez a megállapítás. Máthé Erzsi gazdag életpályáján hatalmas tűzzel égett, ám ösztönös tehetséggel és örökké kitartó szakmai kíváncsisággal és nyitottsággal tudott jelen lenni mégis sok évtizeden át. Azt akarta, hogy értsék, idősebben, bölcsebben mindig vissza is kérdezett, hogy érti-e a beszélgetőtárs, amit mond.

És értettük, Máthé Erzsit nem lehetett nem érteni. A személyiségében felfedezhető volt valamiféle zártság, de amikor bejött a színpadra, onnan kezdve nem volt apelláta. Fiatalon nagy és fontos szerepeket játszott a Nemzeti Színházban, sokat filmezett, aztán a Katona József Színház alapító tagja lett és hűséges volt az alapító társaihoz, a kollégáihoz. De sokan ismerték a televízióból, rádióból. Kabarékban, vidám jelenetekben is tündökölt. Nem tudott haknizni, minden fellépést, szereplést halálosan komolyan vett. Tudta, hogy elsősorban ösztönös, hogy szenvedélyes, sőt azt is mondta magáról, hogy gyakran osztottak rá túlfűtött női szerepeket, nyilván nem véletlen. Erős színekkel játszott, ugyanakkor hihetetlen pontossággal képes volt karikírozni.

Maximalizmusa mindig előrevitte, bár volt, amikor kételkedett magában, mint mesélte, nem tudta magát visszanézni felvételen, mert gyakran elégedetlen volt azzal, amit lát. A pályakezdés és azt követő nagyon sikeres évek után megélt szakmai mélypontokat, csendesebb időszakokat is, ám mindig sikerült túljutnia a krízisen.

A magánéletben is sok mindenen keresztül ment, de vesztes helyzetekből is képes volt felállni és megőrizni a méltóságát. A színpadon is úgy sugárzott méltóságot, hogy közben gyakran harsányan nevettünk azon, amit csinál. A közönség és kollégái is nagyon szerették. Vonzó és példaadó volt a színpadi és emberi ereje is.

2012 óta nem állt színpadra, visszavonultan élt. Ám visszavonultságában is jelen volt, nem is akárhogy, mert a fiatal színészek számára a saját vagyonából díjat, alapítványt hozott létre, a koraszülötteket is segítette. Nagyon hiányzott számára a színpad. Igazából nem tudta elengedni. Néhány kiválasztottat beengedett, akkor is az otthonába, amikor már betegeskedett. Mindent tudni akart. Amikor fel tudta venni a telefont, azonnal kérdezett, a rá jellemző szakmai szigorúsággal.

Résztvevője, tanúja volt a hazai színházi aranykornak, alakításai, unikális lénye a színházi emlékezet, rádió, televíziós és színházi felvételek révén mindig velünk marad.

Hangulatában olykor jóféle skandináv krimire emlékeztet a lét-nemlét határvonalát bizonytalannak mutató regény. Karl Ove Knausgard: Hajnalcsillag című műve minden valószínűség szerint egy újabb regényfolyam kezdete.