;

vers;LMBTQ+;

- Szavak

Szerencsésen már-már európai módon zárult le Kiss Judit Ágnes posztmodern ügye, mikor is s Szó című versében átírtak egy kényes mondatot. A „Zsidó, meleg, roma” felsorolásban a „meleg” helyére „magyar” került, így hozta le a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 10. osztályosoknak szóló irodalom szöveg- és feladatgyűjteménye. Később kiderült, hogy a turpisság jóval korábban történt, a szozat.org-on jelent meg ez a változat egy olvasó révén, aki kicserélte az ideológiailag nem jól fekvő szavacskát. A tankönyv szerkesztői – aki keres, az talál is – a neten keringő számos jó verzió mellett ezt emelték be végül az ifjúság okulására. Viszont tanítható módon reagáltak, amikor a költő jelezte nekik az átírást, az online verzióban máris javították, nemsokára pedig nyomtatásban is megteszik.

Megoldódott az ügy, de én azóta is ezen töprengek. Mennyi problémát megoldana a hatalom szempontjából a gondos átszövegezés. Nem kellene drága pénzen és fáradságos munkával új irodalmi elitet keleszteni, a már meglévő intézményeket szétverni, kultúrharcot folytatni minden egyes négyzetcentiért, elég lenne a nem illeszkedő műveket átírni, fazonra igazítani, újraszabni. A fenti példából is láthattuk, hogy a megfelelő szavak kicserélésével a vers levetkőzi minden kellemetlenségét, már nem izgat, nem provokál, hanem ápol és eltakar. Dúró Dóra sem bonyolódna ezentúl kellemetlen könyvdarálgatásba, amely igazából remek marketingfogásnak bizonyult, ha a jól képzett átírók a mélyszegénység helyére gazdagságot, a bántalmazó család helyére csupa szeretetet, az LMBTQ minden változata helyére pedig legkisebb fiút írnának. A cím is kissé másként festene, a túlságosan elbizakodott Meseország mindenkié helyett a sokkal valósághűbb Meseország a miénk! terpeszkedne a borítón.

A szerző halott, az ideológia él.

Kétségem sincs afelől, hogy mindez igen gördülékenyen zajlana. Hiszen a múlt áthuzalozásában is kimagasló eredményeket értünk el, már úgy ünnepeljük ’56-ot Nagy Imre nélkül, mintha ott se lett volna, vagy épp Dózsa Lászlót, aki nagyon is ott volt, csak más bőrében. És akkor még az egyéb blőrözésekről egy szót sem szóltunk. A kormány főirodalmárnoka ugyanakkor határozottan jelezte, hogy irodalmi műveket a szerző tudta nélkül nem módosítunk, utoljára a kommunisták tettek ilyet. Meg a nyugati elfajzottak. Dicséretes kiállás, bár kissé furcsa, hogy miközben annyi mindent – módszert, rafinériát, hatalmi trükköket – szép csendben a 21. századhoz igazítottak, e tekintetben kissé finnyásak. De talán csak addig, amíg fel nem mérik a műveletben rejlő lehetőségeket. Hiszen így végre tele lenne minden vers „lélekerősítő válaszokkal” az „aktivista idelogikusság” helyett, töprengett a kormányzati ideológia eladhatóságával nap mint nap foglalkozó Demeter.

Persze az lenne az igazi, ha az átírás már eleve lejátszódna a fejekben, ha mindenki vágná a centit, amíg az újabb kurzusfilm ki nem jön, amíg az államilag pátyolgatott sláger fel nem harsan. Ha minden szó helyett végül csak ez az egy maradna: magyar.