A hazai közvélemény örömmel értesült arról, hogy a magyar kormány az Európai Bizottsághoz előterjesztett Magyarország helyreállítási és ellenállóképességi terve című dokumentumban vállalta: felülvizsgálja a jelenlegi nyugdíjrendszert. A felülvizsgálat és az erre alapozott jogszabályalkotás 2025. március 31-ig befejeződik. A benyújtott dokumentum kapcsán az Európai Bizottság megerősítette, hogy a magyarországi nyugdíjrendszer „reformra” szorul, és elfogadta a munka menetének ütemezését is.
Az állami nyugdíjrendszer problémáival foglalkozó szakértők és civil szervezetek időszerűnek és üdvözlendőnek tartották, hogy a téma napirendre került. Abban mindenki egyetértett, hogy a hatályos törvény mára már szinte követhetetlenné, kiszámíthatatlanná és egyre igazságtalanabbá vált. Az 1997. évi LXXXI. „nyugdíjtörvényt” a megszületése óta kilencvenegy alkalommal módosították. Folyamatos változtatások történtek például a nyugdíjjogosultság terén, a jogosultság feltételeiben, a kedvezményezettek csoportjaiban, a közterhek fizetésének mértékében és a mentességekkel érintettek körében. A módosításokat részben a társadalmi jelenségek, másrészt a politikai preferenciák, esetenként a jogharmonizációs követelmények változása tette indokolttá.
Az dokumentumok egyik legtöbbek által támogatott szándéka az, hogy megfogalmazza a javaslatok elkészítésének módszerét is. „Az érintett szereplők felelősségvállalásának, a sikeres helyi szintű végrehajtásnak és a tartós hatásnak a biztosítása érdekében alapvető fontosságú, hogy valamennyi hatóságot és érdekelt felet, köztük a szociális partnereket is bevonják a tervben foglalt intézkedések kialakításába és végrehajtásába.” (EU dokumentum 33. old.)
A fenti pozitívumokra árnyékot vet azonban az, hogy érzékelhető a feszültség a múlt századi gyökerekhez ragaszkodó, korszerűtlen normákat követő és a modern tudományos, gazdasági, társadalmi folyamatok eredményeire építő javaslatok között. A készülő nyugdíjreform e két markáns felfogás összeütközését hozhatja. A modernitást képviselőknek meg kell küzdeniük a mai nyugdíjrendszerhez kötődő, de a múltban kialakult üres, tartalmatlan, klisékkel, lózungokkal és sztereotípiákkal is. Ma még nem tudható, hogy a nyugdíjreformra rácsukódó harapófogó melyik szára válik dominánssá.
Most csak néhány dilemmát említenék.
A nyugdíjreformmal kapcsolatban - a franciaországi események miatt is - mostanában alapvetően a nyugdíjba vonulás idejére irányult a hazai közvélemény figyelme. Egyesek a nyugdíjrendszer jövőbeli fenntarthatóságának zálogát a korhatár felemelésében látják. Úgy vélik, hogy a korábbi gazdasági modellben érvényesülő extenzív módon, a munkaerő mennyiségi növekedése eredményezi majd a bővülő gazdasági forrásokat. A fenti érvelést használók nem veszik figyelembe, hogy a modern gazdaságban egyre nagyobb teret nyer a mesterséges intelligencia, a robotok tömeges alkalmazása munkaerő-kiszorító hatással lesz. Ma már a fejlett gazdaságokban a csökkenő munkaidőszükséglet miatt (valamint a szakszervezetek követelésének következtében) a négynapos, illetve a 35 órás munkahét bevezetése van napirenden.
A nemzeti közösség számára felosztható javak forrását illetően is két különböző nézettel találkozhatunk. Vannak, akik a demográfiai adatokhoz kötődően a termékenység növekedésében látják a GDP jövőbeli növekedését. Mások a gazdaság termelékenységének, versenyképességének, produktivitásának növekedésétől várják ezt. Az utóbbiak azt állítják, hogy egy ország gazdagsága nem a munkavállalók számától, hanem felkészültségüktől, kreativitásuktól függ. Többen értetlenül állnak azon érvelés elött is, amely a népesség számának alakulását akár 2070-ig (esetenként 2100-ig) is előre vetíti, ugyanakkor a GDP nagyságának alakulását nem mutatja be - ami a nyugellátásra fordított nemzeti össztermék arányszámának megismeréséhez lenne szükséges.
Napirenden van az a vita is, hogy az idősek méltó megélhetéséhez szükséges költségvetési forrást a biztosítási vagy a szolidaritási elv érvényesülése mellett kell-e felosztani. Miközben a mai nyugdíjrendszerben számtalan kedvezmény, kivétel és mentesség érvényesül, addig többen még mindig a biztosítási elv mellett érvelnek. A biztosítási elv érvényesítése azt eredményezte, hogy ma már tarthatatlan feszültségek tapasztalhatóak az állami nyugellátásban részesülők között. A különböző települések, a nemek, illetve a nyugdíjba vonulás időpontja szerint folyamatosan nő az állami nyugellátásban részesülők jövedelme közötti távolság.
Választ kell találni arra is, hogy az állami nyugellátás finanszírozásához a költségvetés egészének vagy az elkülönült államigazgatási egységének kell-e felelősséget vállalnia. Miközben a hatályos törvényekben továbbra is szerepel a Nyugdíjbiztosítási Alap mint költségvetési fejezet, addig az tapasztalhattuk, hogy az évek során fokozatosan, lépésről-lépésre megszűnt az alap korábbi autonómiája. Ma már minden közteher – gyakorlatilag megkötés nélkül - a költségvetésbe folyik be. Az állampolgárok a NAV-on keresztül a költségvetés felé teljesítik a közteherfizetési kötelezettségüket, a Nyugdíjbiztosítási Alap fejezet már csak „tervezési segédként” funkcionál.
A dilemmákat tovább lehetne sorolni, azaz a címben jelzett harapófogó két szárát további tényezők is nyomják egymás felé. Hiszen eltérő nézetek jutnak érvényre az év eleji nyugdíjemelési indexálás módjában, a nyugdíjrendszerbe beépített kivételek, illetve mentességek felülvizsgálatának indokoltságában, a legújabb tudományos eredmények érvényesülésében is. Megannyi megbeszélésre érdemes szempont!