Ez a gondolat az ott töltött bő egy hét folyamán rendszeresen megfogalmazódott bennem. A Japánt alkotó négy nagy sziget legdélebbikén, Kjúsún megbúvó városka (400 ezres lakossága errefelé igen szerénynek számít) nem szokott a világ érdeklődésének középpontjában állni. Mivel nincs közvetlenül rácsatlakoztatva az ágyúgolyó sebességű Sinkanszen vonatok hálózatára, amúgy is kiesik az ország vérkeringéséből. Az élet tehát jobbára komótosabb mederben folydogál, mint az olyan sokmilliós gócpontokban, mint Tokió vagy Oszaka – de még szülőhelyem, Székesfehérvár belvárosához képest is!
A vidéki idillt ezúttal is csak azért törte meg autókonvojok és helikopterek zaja, mert egy párás áprilisi hétvégén úgy adódott, hogy itt rendezte a japán elnökség a G7-ek egyik éves minisztertalálkozóját. E sorok írójának be kell vallania, hogy korábban még sosem hallott erről az amúgy felettébb barátságos helyről, és csupán a fent említett nemzetközi diplomáciai eseménynek köszönhetően találta magát Mijazakiban. De ha már ide vetett a sors, a munka végeztével szokásomhoz híven bejártam a környéket, hogy testközelből megismerkedjek a vendéglátó ország kulisszatitkaival.
Mint a vidéki Japánban sok helyütt, az utcaképben mindenütt keveredik a régi az újjal, a bambusz és fa a betonnal és acéllal. A várost folyó szeli ketté, szolid toronyházakkal mindkét rakparton, de a főutakat elhagyva emberi léptékűek az utcák és a metropoliszokkal ellentétben sokan takaros kis családi házakban élnek. Természetesen kivétel nélkül mindenütt a Japánra jellemző makulátlan tisztaság, tökéletes közbiztonság és zavarba ejtő fokú udvariasság honol.
Mijazakit nyugatról egy hegyvonulat, keletről pedig a tenger övezi, a beépített terület voltaképpen egy cunamik alkotta ártér. Ezért nem is meglepő, hogy a lakott övezetet elhagyva azonnal ölnyi vízben álló rizsültetvények tárulnak elénk, amíg a szem ellát. Némileg nyugtalanító módon lépten-nyomon táblák jelzik, éppen mennyivel vagyunk a tengerszint felett, figyelmeztetésül arra az esetre, ha az óceán felől át akarna csapni egy hullámfal a városon – látogatásom alatt erre szerencsére nem került sor.
A víz azonban szerves része a mindennapi életnek: egyetlen kerületben sem hiányozhat az „onszen”, a közösségi termálfürdő. Hajnalban vagy éppen estefelé szokás leginkább ide belépni egy gyors merítkezésre a gőzölgő medencékben – anyaszült mezítelenül, de persze hölgyek és urak külön-külön termekben.
A Csendes-óceán mosta szubtropikus paradicsom egyébként kevésbé a rizsről, mintsem egzotikus gyümölcseiről, főként az aranyáron mért mangóiról ismert. Volt szerencsém kóstolni egy valóban mézédes falatot, de hogy a napsárga húsú termény valóban rászolgál-e a legelőkelőbb fajták esetén a darabonként akár 7000 jent (kb. 17 ezer forintot) is meghaladó árra, vagy inkább a hírnevet kell megfizetni, nem vagyok megmondhatója. Emellett az utóbbi években a környékbeli marhahús (a wagyu) zsinórban háromszor aranyérmet nyert a japán gasztronómiai olimpián, és a régió édességei, mint a mocsi (mangóval töltött puha rizspépből készült golyó) is szélesebb népszerűségnek örvendenek.
Az itteniek szerint kimondottan előnyös, hogy a helyi finomságokat leszámítva ritkán kerülnek rivaldafénybe. Ennek köszönhetően vészelte át a modern kori történelem viszontagságait ép állapotban két olyan műemlék is, amelyek érdekes áthallásokkal szolgálnak a magyar koronázóváros szülöttének.
A város északi részén található Dzsinmu szentély az első japán császár mitikus személyének állít emléket – ha úgy tetszik, a szigetország Szent Istvánjának. Ő ugyan legendák övezte hadúr hírében állt, de a neki épített pagoda és erdősített környezete csak úgy sugározza magából a békét. Ittjártamkor kedves szertartásnak voltam szemtanúja. Szülők és nagyszülők járultak a kecses faépítményhez pólyába bugyolált babáikkal, a születésük utáni századik napon, egyfajta névadó szertartásra. A csecsemők friss gyümölcsökkel és egyéb felajánlásokkal gazdagon megrakott asztalok között részesülnek a hosszú életet és bőséges szerencsét biztosítani hivatott áldásban. A szentély előtti rituális térbe belépve minden látogató fejet hajt és kettőt tapsol - az imának ez a formája élőben egyáltalán nem tűnik komikusnak, csak megszokás kérdése. Kérdésemre egy ott szolgáló pap kifejtette, szerinte a japánok nem vallást, hanem kultúrát és életfilozófiát gyakorolnak, ezért nincsenek is hitviták a buddhizmus és a hagyományos sintó hívei között, sokan mindkét felekezethez tartoznak.
Mint kiderült, Kjúsú szigetén erős gyökerei vannak a kereszténységnek is. Portugál jezsuita szerzetesek már a XVII. században végeztek térítő munkát az északabbra fekvő Nagaszaki kikötőjében, ami akkoriban nem volt veszélytelen, hiszen az idegen vallásokat a császári udvar tiltotta és üldözte. Ezek az ellentétek a XIX. századra azonban feloldódtak, ma pedig Mijazaki több, szép katolikus templommal is rendelkezik. Kellemes meglepetésként szolgált, hogy hotelszobám fiókjába bekészítve békésen megfért egymás mellett a Biblia és Buddha Élete.
A japán birodalom mitológiai születése felett őrködő légies szentéllyel éles kontrasztban áll a nyugati hegyek első ormán 1940-ben emelt Heivadai. A masszív kőtömbök alkotta torony sarkain a szamuráj és sógun korok harcosait formázó szobrok kémlelik a négy égtájat. Egyenként ember nagyságú karakterek formázzák gerincén a "hakkó icsiu", azaz "az egész világ egy tető alatt" feliratot – ez volt a második világháborúban a japán hadsereg jelmondata. A birodalom minden szegletéből érkező kövekből épült emlékmű a császárság nagyhatalmi ambícióit volt hivatott jelezni, a kínai "mindent a mennyek alatt" frázis mintájára. Mikor megszületett a döntés, hogy eme impozáns objektum fog az 1964-es nyári olimpiai játékok fáklyaútjának kiindulópontjaként szolgálni, a felirat némi újraértelmezésen esett át – azóta a nemzetek békés együttműködését hivatott hirdetni. Igen hasznosnak bizonyult tehát, hogy a képi írás jeleit sokféleképpen lehet értelmezni.
Ez az interpretációs szabadság persze hátrányokkal is jár. A fenti információk nem egykönnyen derültek ki, mert a legtöbben még a vendéglátóiparban sem bírják az angol (vagy bármely más „tengerentúli”) nyelvet. Az interneten elérhető fordítóprogramokkal azért már sok minden megoldható, de a japán nyelvtan esetén (akár a magyarban) még sokat tévednek, és az idősebb beszélgetőtársak így is nehezen értettek meg.
A Heivadai előtt elterülő hatalmas tisztás közepét egy terméskő teraszocska jelzi. Azt hittem, egyedül vagyok, ezért minden bátorságomat összeszedve odamerészkedtem, hogy én is a sintó főhajtás és taps révén emlékezzek meg arról a sok millió apukáról, aki sosem tért haza gyerekeihez a háborúból. A torony váratlanul érces visszhanggal válaszolt, ezzel furcsamód megrendítővé téve az élményt. Annál nagyobb volt meglepetésem, mikor mögöttem kilépett a fák takarásából egy család és a nagypapa könnybe lábadt szemekkel mutogatott rám.
Akadozva beszédbe elegyedtünk telefontolmácsom segítségével, és kiderült, azt magyarázta unokáinak, ím egy „gajdzsin” (fehér ember), aki tisztelettel adózik a dicsőséges birodalom hős harcosai előtt. Ráhagytam.
A helyi múzeumok egyébiránt mindenhol nagy lelkesedéssel fogadtak. Mind a megyei képzőművészeti gyűjtemény kurátora, mind a városi tudomány házának igazgatója elém jöttek üdvözölni, amikor hallották, milyen messze földről jár náluk egy látogató. Legjobb esetben hallomásból ismerik a magyarokat, de aki tud rólunk, számon tartja, hogy mi is első helyen írjuk a családnevet, és úgy vélik, valaha a messzi Észak-Ázsiában közös őseink voltak. Páran rákérdeztek, Magyarországon belül honnan származom, de Székesfehérvár nevének láttán gyorsan meghátráltak. Az idősebbek között viszont akadt, aki még arra is emlékezett, hogy szövetségesek voltunk a "nagy háborúban" (náluk az első világháborút nem jegyzik).
Mijazaki szerényen, mondhatni barátságosan őrzi egy távol-keleti nagyhatalom felemelkedésének és bukásának emlékét. A japán birodalomnak vége – talán jobb is így. De maradt utána egy csodálatos szigetország, amelynek minden szegletében gyöngyszemek bújnak meg, és amitől még oly sokat tanulhatnánk.
Ohajó gozaimasz, Nippon!
(A cikkben a japán nevek a hagyományos magyar átírásban szerepelnek – a szerk.)
