Nem tudja a bal kéz, hogy mit csinál a jobb?! Nem ritkán különböző irányokba húzza az emberméretűnél nagyobb báb-Hamletet a bal kezét és a jobb kezét mozgató két dél-afrikai színész. Mindketten beszélnek is. Akár a nagymonológot is felváltva, egymástól eltérő hangsúlyokkal, tulajdonképpen más jelentéstartalommal mondják, így mozgatásban és szövegben is még szemléletesebbé teszik Hamlet dilemmáját. A bábu szinte kettészakítása, a szöveg két hangra osztódása, bár olykor ez a két hang eggyé olvadva is megszólal, még szemléletesebbé teszi Shakespeare hősének dilemmáját, hogy lenni vagy nem lenni, illetve, hogy végre tenni már valamit vagy mégsem tenni. A két hang egymásba fonódása pedig mintha megerősítené a szándékot, hogy csak elhatározásra jutott valamiben, hogy aztán megint elbizonytalanodhasson.
Dél-Afrikából érkezett Janni Younge társulata a Budapest Bábszínházba, az I. Budapesti Nemzetközi Kortárs Bábfesztiválra, ami a 10. Színházi Olimpia keretén belül valósult meg. A Hamlet játékosai látszanak a bábfiguráik mögött, amelyekkel általában azonosulnak, de a mimikájuk kifejezheti azt is, hogy helytelenítik a cselekedeteiket. Báb és ember azonos súllyal, szintúgy jelentéstartalommal van jelen a deszkákon.
A kortárs bábszínházban a színész megelégelte a bábok egyeduralmát, és előtört a paraván mögül, amit ma már amúgy is ritkán használ, leginkább a vásári bábjátékokban. A Budapest Bábszínház évtizedekkel ezelőtti nagy produkcióiban alig tűnt fel élő ember a színpadon. Sokáig még szereposztási táblát sem engedett kitenni a fellépő művészek nevével az igazgató, Szilágyi Dezső, mert ezt is illúziórombolónak tartotta.
A mostani fesztiválon azonban már mindössze egyetlen produkcióban, a francia Ámbra címűben, nem láttam emberi fizimiskát, csak a meghajlásnál. Egy maszkos színész megjelent, de ő óriásbábunak hatott a parányi marionett Pinokkió mellett. A szín egy perpetuum mobile-t idézett, ami, ha úgy tetszik az elgépiesedés megtestesítője, nem véletlenül nincs helye benne teljes valójában embernek. A maszkos fickó pedig elvetemült, dilettáns akarnok, aki az ámbráscetben – amely bekapja a kedves fabábut – képződő ámbrából akarja mindenáron előállítani a világ legmenőbb parfümjét. De mindennek varázsos, festői látványvilága van, hatalmas cetfogakkal, lakájos bálnabendővel, pazar színekkel, a súlytalanságon úrrá lévő pöttömnyien kedves, madárként repkedő Pinokkióval, ugyanakkor mégiscsak elfajzott, rideg világot látunk.
Ez felnőtteknek szóló szép-rút előadás, ahogy az egész fesztivál a felnőtteknek szólt, azt bizonyította, hogy a báb műfaja közel sem csak a gyerekeké, a színjátszás, a zene, a képzőművészet, az irodalom egybeolvadása összetett asszociációkra, izgalmas előadó-művészeti kalandokra alkalmas. Igencsak inspiráló lehet, hogy a bábu maga is képzőművészeti alkotás, de színészként is jelen van, tökéletesen illeszkedhet az előadásba, hiszen éppen olyan lehet, amilyennek a tervező megálmodja. Sem kövérebb, sem soványabb, sem fiatalabb, sem idősebb annál, mint esetleg a hús-vér színész, és akár ugyanolyan anyagból is készülhet, mint a díszlet, így azzal bámulatosan tökéletes harmóniába kerülhet. Ez a felnőttek számára is lenyűgöző komplexitást nyújthat, bonyolult, filozofikus gondolatok kifejezésére szolgálhat. Bizonyságot adtak erre a mostani teátrum elődjének, az Állami Bábszínháznak a világot járó produkciói, A fából faragott királyfi, A csodálatos mandarin, a Petruska, a Diótörő, a Háry János, a Jelenet szöveg nélkül, az Aventures… És bizonyságok voltak a Pécsett megrendezett, azóta megszüntetett nemzetközi felnőttbábfesztiválok. Itt láthattuk például a műfaj meghatározó teoretikusának is tekinthető Szergej Obrazcov fantasztikus társulatát, vagy a világ egyik legnagyobb bábosát, Eric Basst Őszi portrék című fájdalmasan gyönyörűséges műsorával, melyben idős emberekről „rajzolt” bábportrékat. Csaknem 30 éve méltán ezzel a produkcióval nyílt meg a drezdai bábvilágfesztivál, ahol a jegy nélküliek, velem együtt, félresodorták a jegyszedőket, és a földön is minden talpalatnyi helyet elfoglaltak. Ha már Pécsett sajnálatos módon nincs felnőttbábfesztivál, fontos lenne, hogy a budapesti hagyománnyá váljon, legalább kétévente megrendezésre kerüljön, tágítva a nézők látókörét, vérfrissítést jelentve a hazai szakmának – hiszen már szinte minden nagyobb városban működik hivatásos bábszínház, magán- és családi bábszínházak is szép számmal vannak.
A mostani mustrából mindenkinek maradéktalanul tetszett A lélek mechanizmusa című spanyol produkció, Julieta Gascón és Jose Puchades Putxa rendezésében, amely tényleg érzékletessé tette a lélek ezernyi rezdülését. Nolan, egy ember nagyságú bábu a főhős, akit öten mozgatnak bámulatos összmunkával, minden porcikáját, rezdülését megelevenítve. A mozgatók a szellemek, tőlük függ. Kicsit hasonlít a technika az ősi japán bunrakura, abban ilyen lenyűgöző az összehangoltság a mozgatók között. A mostani előadásban végül Nolan megszabadul a démonaitól, és látjuk ahogy már mozgatók nélkül, önállóan lélegezni kezd.
A bábművészetnek mindig voltak jeles szólistái, például Kemény Henrik a harcias, befoghatatlan szájú Vitéz Lászlójával, aki elmondhatatlanul megszállott bábos volt. Annyira, hogy Drezdában éppen vacakolt a szíve, az orvos eltiltotta a játéktól, de ő azt mondta, nem lehet, hogy nem játszik a fesztiválon. Egy mentőautó állt be közvetlenül a paravánja mellé egy vásárcsarnokban, ahol fellépett, s a produkció után kórházba robogott vele. A vásári bábosok pazar tudathasadással tudnak több figurát is megeleveníteni, ezt tette Duda Paiva is, amikor egy szinte örökmozgó majommal, meg egy kutyával, csudapofa figurákkal játszott, miközben maga is látszott, dalra fakadt, táncolt. A virtuozitás, a hasbeszélés tudománya maradt meg bennem az előadásból, a show-műsor jelleg, nem az a mély-értelműség, amit a történet sugallni akart. Amit viszont Stephen Mottram csinál, az maga a látványba fordított poézis. Pingponglabdákból, pálcikákból emberkéket formálni és velük etűdöket bemutatni, elsőéves anyag bábtanszakon. Csak lestem, hogy szárnyaló fantáziával, bravúros kézügyességgel, és elmés gondolkodással mit képes kihozni ebből a látszólag pofonegyszerű dologból. Bartók Mikrokozmosza jutott eszembe, amit kezdők is játszhatnak, meg világklasszisok is, persze ettől sokkal lenyűgözőbben szólal meg a mű. Mottram nagy művész. És a fesztiválon is bemutatott elsőrangú Frankenstein előadás is bizonyítja, hogy a Budapest Bábszínházban is vannak nagy művészek.
Jó, hogy egy évtizedekkel ezelőtti UNIMA (Bábjátékosok Nemzetközi Szövetsége) fesztivált követő túl hosszú kihagyás után végre volt nemzetközi bábfesztivál Budapesten. Rendszert kellene csinálni belőle!
