- Először járt londoni társulat a MITEM-en

Regényből színház. Epikus műből előadás. Örök kérdés a hogyan, az ideális megközelítés. Tudniillik, hogy egy papírra vetett elbeszélés ki tud-e emelkedni a lapokból, és a színészi játék által háromdimenzióssá válni anélkül, hogy színpadra lépésével kizárná az olvasás folyamatának legfontosabb résztvevőjét: a képzelőerőt. Hiszen miért is okoz gyakorta csalódást egy kedvenc regény filmes adaptációja, ha mégoly igényes is? Mert a mi mozink másképpen rakta egykor össze a történetet.

Elménk vetítővászna hiperérzékeny szenzorként azonnal képekre bontja a kapott információkat, és ez az a semmihez sem hasonlítható folyamat, amikor nemcsak szemlélői, hanem aktív közreműködői is leszünk egyszerre egy történetnek. Így lesz a nézőből, olvasóból alkotó.

Simon Mc Burney rendező és a Complicité társulata, online próbanaplójuk tanúsága szerint pontosan ezt a vezérfonalat követte Olga Tokarczuk, Nobel-díjas írónő nagy port kavart regényének (Hajtsad ekédet a holtak csontjain át) adaptációja során. Az 1983-ban kollektívaként indult Complicité-t a közös kíváncsiság, kutatás szelleme vezéreli megalakulása óta, amely során előadóművészek, tervezők, írók, képzőművészek és különböző területekről érkező szakemberek együttesen vesznek részt az előadások létrehozásában. Utazó társulat lévén több, mint 40 országot bejártak már, 50-nél is több díjjal jutalmazták őket, és pedagógiai programjaink során éves szinten több ezer fiatallal, diákkal dolgoznak világszerte.

Igazolható, elfogadható-e a gyilkosság, különösen akkor, ha az a tett tehetetlenségből fakad? Karen Armstrong mítosz-definíciója szerint:

Kozmosz, költészet, az aktivizmus határai, az emberiség és a természet közötti kontinuitás – óriási témákat, már-már a mindenséget felölelő regény, mely Simon Mc Burney szerint egy modernkori próféta hangján szólal meg, és a „Mit is jelent ma élőnek lenni?” kérdéskört boncolja élve.

Története szerint egy, a cseh-lengyel határ közeli kis eldugott közösségben a helyi vadászklub tagjai rejtélyes körülmények között halnak meg, és Janina Duszejko - egy különc, idős helyi asszony, volt mérnök, környezetvédő, elkötelezett asztrológus és William Blake lelkes fordítója - gyanút fog. Ő, aki mély figyelemmel fordul az állatok felé, úgy véli, furcsán viselkednek...

„Látom a Földet napfogyatkozáskor. Látom, ahogyan vakon mozgunk az örök Homályban, mint cserebogarak, akiket egy kegyetlen gyermek dobozba zárt. Könnyű minket bántani és megsebezni, szétzúzni bonyolultan összerakott, bizarr létünket... Nem látok mást, csak Katasztrófákat. De mivel a Bukás a kezdet, lehet, hogy még mélyebbre zuhanunk?"

Az előadás tere a végtelenségig egyszerű, egyszerűbb talán már nem is lehetne. Elöl egy szál talpas mikrofon. Tíz szék. Egy asztal. Egy üvegfal, mögötte kifeszített tüll a vetítő felület. Tíz színész. Egy aprócska asszony válik ki közülük: Janina. A mikrofonhoz lép, és mesélni kezd. Szerteágazó, univerzális elbeszélése világokat ölel fel, és mi észrevétlenül egyre mélyebben vonódunk be a történetébe, olyannyira, hogy mire a végén kiderül, ő volt a gyilkosa az állatokat passzióból megkínzó és elpusztító helyi hatalmasoknak, egyértelmű a számunkra. Nem háborodunk fel, nem értetlenkedünk. Csak értjük. Janina mesél. És ahogyan halad előre a történetében, úgy bukkannak elő, majd nyelődnek vissza a sötét térből kis jelenet töredékek, pillanatok, helyzetek, csakúgy, ahogyan egy emberi élet útja minduntalan másokéhoz súrlódik, hogy aztán elvezessen tőlük örökre. A többi kilenc színész játszik mindent: embert, állatot, bolygót, érzést. Folyamatos, koncentrált jelenlétük tökéletes, minden felesleges mozdulattól mentes összhangjuk energiája hullámain erősödik egyre a történet virtuóz összetettsége, és rajzolódik ki Janina lenyűgöző karaktere Kathryn Hunter alakításában. Habár talán az alakítás szó kevés is annak leírására, ahogyan ez a törékenységében is óriás színészkirálynő uralja a teret és a kimondott szót. Energiája, emberfeletti teljesítménye, ahogyan mesteri könnyedséggel meséli el ezt a monumentális mennyiségű szöveget - páratlan.

Mi pedig nézőként együtt olvassuk velük az előadást, és elménk képernyőjén ott fut már mindörökké a film, ami csak a miénk, és amit együtt alkottunk. A Complicité elérte a célját: átvitte a történetet a halottak csontjain.