Lengyel László: Válaszúton

„Milyen hálátlan szerep lesz mindazok szerepe, akiknek fel kell számolni a Nemzet, a Kereszténység, a Haza meghamisított eszményeit! Sajnálom őket” – írta Márai Sándor 1944-ben a naplójába. Szívesen vállalnám ezt a hálátlan szerepet a barátaimmal együtt. Csakhogy ez a felszámolás megvalósulhat véresen és brutálisan, vagy békésen és megállapodással.

Magyarország nem oszlik meg annak a gondolatnak a mentén, hogy az egyik oldalon az okosak, az észszerűen gondolkodók, a tiszták, a hősök, az ellenállók, a másikon pedig a buták, az őrült hívők, a tolvajok és erőszakoskodók, az árulók és kollaboránsok állnak. Bármennyire ez a látszat, nem vagyunk fehér-fekete ország. Bármennyit írtam a fejlett Pannóniáról és a fejletlen Hunniáról, nem vagyunk egymással szemben álló igaz pannonok és barbár hunok. Nemcsak azért, mert az ember lehet jó és tiszta, rossz és gonosz, de az emberek nem jók és tiszták, rosszak és gonoszok, hanem sokfélék és mások. Nemcsak azért, mert Pannónia tele hunokkal, s Hunnia pannonokkal, s bennünk is ott keveredik a pannon és a hun különböző arányban. Hanem azért, mert még vannak hidak, ha gyaloghidak is, amelyek egymás felé vezetnek, s amelyek felégetése végzetes megosztottságot eredményezne.

Honnan hová vezetnek ezek a gyaloghidak? Ma az igazi választóvonal nem jobb- és baloldal, hanem az Oroszország felé menetelő Kelet-hívők és az Európa felé tekintő Nyugat-barátok között húzódik. Ez a Magyarország és a magyarok sorsát korszakosan eldöntő választás. „Különös magyar jelenség azonban az, hogy az ország történetének legújabb kori szakaszában, különösen pedig a 19. század végétől kezdve, döntő történeti pillanatokban, mindenekelőtt 1914–1920 között és 1938–1944 között végzetesen képtelennek bizonyult arra, hogy saját helyzetének valóságos adottságait és az ebből fakadó feladatokat meglássa (…) Vezetőkben és a közösség egyes tagjaiban döntő pillanatokban végzetesen hiányzott vagy megzavarodott a közösség érdekeinek felismerésére irányuló morális ösztön – ami nem valami misztikus kollektív jelenség, hanem a közösség egyes tagjainak ép ítélőképességéből tevődik össze –, s úgy látjuk, hogy más népek hasonló kritikus helyzetekben »ösztönösen« helyesebben, igazabban s a maguk közösségi érdekeiknek megfelelően viselkednek” – írta Bibó.

mert jőni fog a trumpi csodafegyver. Ugyanakkor vannak, még ha lapulnak is, a hatalom várában Nyugat-barátok, reformvágyók, tárgyalni akarók, akik angolul és nem oroszul beszélnek, vagy legalábbis európai magyar nyelven, akik nem kívánnak politikai öngyilkosságot elkövetni Orbán Viktorral. Ne gondoljuk, hogy csak mi tudjuk, hogy a rendszer a nyugati források elzárásával sivatagba jutott, s hogy az Orbán-rendszer folyamatosan felélte és feléli a rogáni propagandára és köztévére költött tízmilliárdokkal, az orbáni élsporttámogató százmilliárdokkal, az elhibázott, zsákutcás fejlesztésekkel és leginkább a rendszerszintű ezer milliárdos rablásokkal a jelent és a jövőt. A hatalompárti miniszterek, köztisztviselők, polgármesterek sora pontosan tisztában van azzal, hogy a visszaszoríthatatlan infláció okozója a hatalom maga, hogy orosszá lenni drága mulatság, választóikat Európa ellen uszítani kalandor felelőtlenség. Legalább annyira tanácstalanul és bizonytalanul ülnek a hallgató és rejtőzködő társadalom vulkánján, mint ellenzéki ellenfeleik. Az örökösödési háború haláltánca folyik.

Mindent meg kell tennünk, hogy Magyarország a szövetségesek, a Nyugat oldalára álljon. Putyin háborúja s Orbán támogató, utolsó csatlós békéje vesztes háború. Megint nemcsak a rossz, de a vesztes oldalra álltunk. Akkor kéredzkedtünk Oroszország mellé, amikor nemcsak az igazabb, de az erősebb világ fogott össze ellene. E bukott és hazaáruló politikának Magyarország megint megissza a levét. Felelőseinek menniük és felelniük kell. Csakhogy az ennek a politikának saját szűklátókörűsége vagy félrevezetettsége miatt engedelmeskedő tömeggel valahogy szót kell érteni. Ha nem akarunk káoszt, akkor nekünk kell elérnünk, hogy ne csak egy kisebbség akarja a Nyugat felé fordulást, hogy ne valamiféle külső, amerikai és/vagy európai erőszak kényszerítse rá a társadalmi többségre. Tudom, magam is állandóan belezuhanok abba a csapdába, hogy akár a többség ellenében is minél előbb kényszerítse rá a szövetségesek ereje Magyarországra, hogy álljon át a jó oldalra, hiszen minél később tesszük, annál rosszabbul járunk. Ugyanakkor az önvizsgálat tiszta perceiben pontosan értem, hogy a magyar társadalom állandóan magával hurcolt szerkezeti és lelki bajai éppen arra vezethetők vissza, hogy mindig kívülről kapjuk kényszerű és keserű igazságainkat, jelölik ki politikusainkat, nem belül harcoljuk ki az igazat, nem mi szüljük az államférfit.

Bíznunk kell abban, hogy a magyar társadalom csak átmeneti – még ha ez az átmenet hosszú is – politikai és társadalmi amnéziában, történeti felejtésben, ítélőképesség-hiányban szenved. A politikai hisztériával váltakozó velleitása, akaródzása, a „minden lehetséges, csak akarni kell” kalandorkockázatával váltakozó „sorsunk, bukásunk Mohács óta meg van írva” tehetetlensége, a prózai és elviselhetetlen igazsággal való szembenézésre képtelen nemzeti sajátosságunk észszerűen legyőzhető, „normalizálható és civilizálható”. A „normalizálás és civilizálás” reménye azokra a pozitív történeti tapasztalatokra alapozható, mint amikor 1945-ben az anyagiakban és lelkiekben földig rombolt társadalom képes volt magától új életre kelni, vagy amikor az 1989-es rendszerváltásra értelmesen és felnőtt módjára válaszolt.

Az elmúlt kétszáz évben nem ismertük a polgárháborút, vagyis a magyar magyar elleni fegyveres harcát, se az osztályháborút, ahogy nálunk nincsenek titkos összeesküvések, katonai puccsok sem. De voltak lázadások és felkelések, forradalmak és szabadságharcok, háborúvesztések és megszállások. Mindenekelőtt voltak országvesztések. Szememben az 1918 októbere és 1919 vége közti időszak nem annyira forradalom és ellenforradalom, hanem a káosz és az országvesztés kora. Ahogy 1944–45 is az irgalmatlan és elfogadhatatlan zavar, az összeomlás káosza. És legújabban 2022–23 nem egyéb, mint az országvesztés időszaka. Most egyenesen tartunk a látszólag mindent uraló rendszerből és a kormányképtelen ellenzék felől a tehetetlen társadalommal a háborús vereség és az összeomlás káosza felé.

A magamfajtának mi lehet más feladata, mint ennek a kaotikus – politikai, gazdasági, társadalmi és lelki – összeomlásnak a megállítása, annak megértetése, hogy a rendszer ellenségei, akik ugyanúgy akarják a rendszer bukását, mint én, vegyék észbe, hogy a másik oldalon állók nem mindegyike szükségképpen gonosz vagy áruló. A magyar társadalom a nyolcvanas évek második felében átesett a dialógus civilizációs nevelődésén, megtanulta a tárgyalás, az együttműködés kultúráját. Nem igaz, hogy csak az elitek egyeztek ki 1989-ben. A magyar társadalom békés, egymás közti jóváhagyásával állapodtak meg: ne legyen káosz, ne bántsuk egymást, az ország az első, nem az egymás közötti csaták. Az elmúlt években, hónapokban a társadalom hergelése és gyilkos indulatok felszítása folyt és folyik, apák és anyák, lányaik és fiaik, férj s feleség, testvérek egymás ellen fordítása. Nem vagyunk kivételesek, hiszen ez zajlik a trumpi Amerikában, Erdoğan Törökországában, Kaczyński Lengyelországában. Legyen példánk inkább az az Ukrajna, ahol a vész pillanatában egymás felé s nem egymás ellen fordultak.

A vész itt van. Márai figyelmeztetése: „Pillanatok, amikor olyan csend lesz – bennünk és körülöttünk –, hogy a világ szerkezetének titkos ketyegését véljük hallani.”