interjú;diplomácia;külpolitika;Henry Kissinger;Romsics Gergely;

A százéves Henry Kissinger – Romsics Gergely történész a klasszikus realista diplomáciáról

Május 27-én volt százéves az 1923-ban született Henry Kissinger, a nemzetközi kapcsolatok „klasszikus realista” iskolájának szupersztárja, a legnevesebb azok között az Európából kivándorolt hidegháborús teoretikusok közül, akik 1945 után egyre nagyobb befolyást szereztek az amerikai külpolitika irányításában. Kissinger alighanem a XX. század legismertebb történésze, akit diplomataként egyesek csodálnak, mások gyűlölnek. 1973-as kitüntetése a Nobel-békedíjjal óriási vitát váltott ki, de az tagadhatatlan, hogy bármit is mond, máig odafigyelnek rá. Romsics Gergelyt, A lehetetlen művészete – Diplomácia, erőegyensúly és vetélkedés a klasszikus realizmus elméletében című 2009-es könyv szerzőjét kérdeztük Henry Kissinger realista nézeteiről és politikusi pályájáról.

„Woodrow Wilson egész pályafutása inkább egy shakespeare-i tragédiába illett volna, nem pedig a külpolitikai tanulmánykötetekbe” – írta Henry Kissinger a Világrend című 2014-es összefoglalásában, amelyben kritikával illette Woodrow Wilson elnök, amerikai kivételességtudatból származó progresszivista külpolitikáját, amellyel biztonságossá akarta tenni a világot a demokrácia számára, de realista kritikusai szerint ezzel csak több problémát okozott, mint amennyit megoldott. Mondhatjuk, hogy a diplomácia klasszikus realista iskolája reakció volt az idealista külpolitika kudarcára, például a Népszövetség csődjére? És minek köszönhető, hogy épp közép- és kelet-európai emigránsok, jellemzően történészek lettek a klasszikus realizmus legnagyobb hatású amerikai képviselői?

1945 után az egész első világháborús békemű és az 1939 előtti nemzetközi társadalom csődjét értékelni, értelmezni kellett. Az a tény, hogy a realisták Wilson elnök külpolitikáját támadták leginkább – s nem mondjuk a francia diplomácia kudarcait vizsgálták –, nemcsak azzal függött össze, hogy amerikai közönségnek írtak. Wilsont támadva azokat igyekeztek hitelteleníteni, akik elvi meggyőződésből túl ellenségesen vagy túl barátságosan viszonyultak a Szovjetunióhoz. Az ő békepárti, ám harcosan demokrácia-terjesztő idealizmusából ugyanis mindkettőt le lehetett vezetni. Realista nézőpontból a helyzet egyértelmű volt: a Szovjetunió olyan feltörekvő nagyhatalom, amely megpróbálkozhat európai vagy globális hegemónia kialakításával, s ebben ideológiája is segítheti. Ezért mindenképpen ellenfélként kell tekinteni rá, ám az amerikai diplomácia célja nem lehet sem a szovjetek megsemmisítése, sem végleges „megszelídítése”. Fel kell készülni a következő időszak feszült békéjére, elrettentéssel, de a diplomácia csatornák nyitvatartásával is, legfőképp pedig olyan józan alkukkal, amelyek nem bizalmon, hanem érdekeken nyugszanak. Nem véletlenül soroljuk a klasszikus realisták közé George Kennant, a „feltartóztatás” fogalmát megalkotó diplomata-történészt, s ez a fogalom éppolyan jól leírja Kissinger politikusi működését, mint a gyakrabban nevéhez kapcsolt „enyhülés”. Kissinger ugyanis elsősorban nukleáris enyhülésre törekedett. A szovjet típusú rendszerek és a moszkvai befolyás térnyerésével épp annyira szembeszállt, mint a legelszántabb hidegháborús harcos.

A klasszikus realisták között valóban sok az első generációs bevándorló – lényegében a nácik elől menekült értelmiségi. Bár az amerikai szellemi életben van előzménye jelentkezésüknek, befolyásuk 1945 után nőtt meg, amikor gyorsan kiderült: használható tudásra van szükség a létrejött, igen feszült béke megőrzése érdekében. Az ötvenes évektől ugyanis a tudományosan megtervezett, megnyerhető atomháború gondolatának hiteltelenedésével egyre nagyobb igény lett egy ilyen világvége-forgatókönyv elkerülésére törekvő, másféle stratégiára. Az ekkor már részben katedrákat elnyert, részben a külügyi-biztonságpolitikai apparátusban vagy annak tanácsadói holdudvarában dolgozó európai szakértők épp egy ilyen hagyomány örökségét szívták magukba: a XIX. század nagyhatalmi politikájának elveit. Az alkuk és a nagyhatalmak önkorlátozó politikája által lehetővé tett „fegyveres béke” logikája alkalmazhatónak tűnt, és többet ígért az ötvenes évektől – a szovjet atomarzenál bővülésétől, a hidrogénfegyverek elterjedésétől – kezdve, mint egy pusztán számokkal és feltételezett racionális döntésekkel operáló – amúgy sokkal amerikaibb! – stratégiai kultúra. Így az ötvenes évek második felére a már korábban is megbecsült kutatók ázsiója jelentősen megnőtt. De nem szabad elfelejteni, hogy a klasszikus realizmus mindig is akadémiai és szellemi irányzat volt. Az amerikai kül- és biztonságpolitika döntései nem Kennan, Kissinger vagy Hans Morgenthau bölcselkedését követték – egészen addig, míg Kissinger váratlanul nem került igen magas polcra 1969-ben, az újonnan megválasztott Richard Nixon elnök nemzetbiztonsági tanácsadójaként.

Henry Kissinger harvardi doktori disszertációját a Szent Szövetség korának európai nagyhatalmi diplomáciájáról írta. A szintén realista Edward H. Carr határozta meg a történelmet a múlt és a jelen közti párbeszédként, mivel a történész mindig a jelen problémái felől teszi fel a kérdéseit. Ekképp Kissinger is a Szovjetunió feltartóztatásának kihívásából jutott el a napóleoni háborúk koráig. Az Egy helyreállított világ: Metternich, Castlereagh és a béke problémái, 1812–22 címmel 1957-ben publikált diplomáciatörténeti disszertáció bevezetésének első mondatában Kissinger egyenesen a termonukleáris háború fenyegetésére hivatkozott. Miért gondolta, hogy a kongresszusi Európa „nagyhatalmi koncertje” adhat receptet a harmadik világháború elkerülésére?

Az európai koncert azon a felismerésen nyugodott, épp Kissingert parafrazálva, hogy a teljes biztonság vágyálma minden más hatalmat a teljes kiszolgáltatottság rémével fenyeget. Ezért a béke, a rendszer stabilizálása csak a saját hatalom önkéntes korlátozása révén érhető el. Kissinger alatt született meg a ballisztikus rakétaelhárító rendszereket korlátozó szovjet-amerikai szerződés (ABM-szerződés, 1972), amellyel a két szuperhatalom biztosította a lehetőséget a másik számára, hogy a létezését ért súlyos támadásra válaszul elpusztítsa ellenfelét. Kiegészülve egyéb doktrinális változásokkal, ez valóban emlékeztetett a bécsi kongresszus bölcsebb államférfiainak logikájára. A történelmi példa relevanciája másfelől abból adódott, hogy 1814-15-ben is egy felemelkedő keleti nagyhatalom – a cári Oroszország – megfékezése volt a kongresszus (egyik) fő feladata, épp azután, hogy az európai főhatalomra törő korábbi „kihívót”, a napóleoni Franciaországot sikerült legyőzni. 1945 után a náci Németország agresszióját szintén a következő felemelkedő nagyhatalom, a Szovjetunió segítségével sikerült elhárítani, amely viszont ezzel az első számú problémává lépett elő a status quo-párti hatalmak szemében. Ahogy korábban az Egyesült Királyságnak, úgy 1945 után az Egyesült Államoknak jutott a szerep, hogy vezető hatalomként egyszerre megfékezze és megbékítse a kihívót, és – legalábbis elvben – önkorlátozó, mások érdekeit is szolgáló politikájával megőrizze e bonyolult vállalkozás számára saját gyengébb szövetségeseit. A gyakorlat persze alakulhatott másképpen, de amikor Kissinger a doktori disszertációját írta, a két helyzet strukturális hasonlóságai igen szembeötlőek voltak.

Az 1969-től Nixon elnök nemzetbiztonsági főtanácsadójaként (majd 1973-tól külügyminiszterként) az amerikai külpolitikának irányt szabó Kissinger csúcsteljesítményeként a „háromszög-diplomáciát” tartják számon: 1971-ben egy titkos pekingi látogatással indult a nyitás Kína felé, amelynek végén egy korábbi ellenség, Mao Ce-tung Kínai Népköztársasága az USA szövetségesévé avanzsált. Ezzel nyomást gyakoroltak a Szovjetunióra, amelynek eredménye a nukleáris fegyverkezést korlátozó SALT-I egyezmény 1972-es moszkvai aláírása, majd az „enyhülés” lett. Miképp ítélhetjük meg a „détente” politikáját? Hiszen ha Kissinger realista külpolitikáján múlik, akkor a szovjet érdekszférába sorolt Magyarországon ma talán még mindig szovjet csapatok állomásoznának, hiszen a Szovjetuniót a Carter-elnökség végén kezdődő, majd a Reagan-korszakban kiteljesedő konfrontatív amerikai külpolitika, a fegyverkezési verseny felpörgetése kényszerítette térdre.

Véleményem szerint egy ekkora kontrafaktuális felvetés nem vizsgálható valódi analitikus szigorral – egy könyvben sem, nemhogy egy beszélgetésben… Én biztos abból indulnék ki, hogy a szovjet típusú diktatúrák önmagukban sem bizonyultak dinamikus fejlődésre képesnek, s a fegyverkezési verseny, a kis hidegháború talán inkább gyorsította, semmint önmagában okozta az összeomlást Keleten. Az kétségtelen, hogy Kissinger és örökösei a nagyhatalmi megállapodások kiszámíthatóságát preferálták, ezek hiányában ugyanis az első világháborút megelőző időszakra emlékeztető helyzet állhatott volna elő, amikor kisállamok, akár kliensállamok sokkal erősebb szereplőket tudtak „magukkal rángatni” elvben elkerülhető konfliktusokba. Az újkori magyar történelem leckék sorozata arról, hogy a nagyhatalmak elsősorban egymással akarnak megegyezni, akár a gyengék rovására, s ha ez nem így van, az gyakran önmagában a válság jele. A háromszög-diplomácia, a Kína felé nyitás a szovjetek sakkban tartására szintén elsősorban a szovjet-amerikai viszony vitás kérdéseinek holtpontról való kimozdítását volt hivatott szolgálni. Nixon és Kissinger nem tartották – nem is tarthatták – valódi funkcionális szövetségesnek a népi Kínát, de arra megfelelhetett, hogy a szovjet vezetés nyitottabb legyen az enyhülés ajánlataira. Kétségtelen: Nixon és Kissinger Moszkvával akart nagy megállapodást, Vietnám kérdését és a nukleáris enyhülést csomagban kezelve – a tapogatódzás már 1969-ben megindult. Amikor a szovjetek nem mutattak elég érdeklődést, előhúzták a kínai kártyát, s az látványos eredményeket hozott. Ehhez hozzátehetjük: Kissinger ebben a közegben volt elemében. Az 1975-ös helsinki egyezményhez vezető tárgyalássorozat pár évvel később például látványosan nem érdekelte, noha az utolsó hónapokat leszámítva ő volt Gerald Ford adminisztrációjának külügyminisztere. Nem ő, hanem Carter elnök látott fantáziát az egyezmény emberi jogi dimenziójának kiaknázásában, a szovjet informális birodalom aláásásában a megszállt kelet-közép-európai államok „fellazítása” révén.

Kissinger 1973-as Nobel-békedíjjal való kitüntetése a vietnámi háború lezárásáért, botrányt okozott, hiszen a párizsi békeegyezményt mégiscsak Kambodzsa titkos bombázása vagy éppen Hanoi hírhedt karácsonyi bombázása előzte meg. Christopher Hitchens emiatt egyenesen háborús bűnösnek tartja Kissingert, de lehetne még sorolni az olyan piszkos akcióit, mint például a chilei szocialista Salvator Allende megpuccsolása és öngyilkosságba kergetése. Olyan tragikus figura Kissinger, aki – Lukács Györgyöt idézve – hitte és hiszi, hogy a rosszból jó származhat és Luciferrel kiűzhető Belzebub?

Ha ez a történelmi szereplők tragikumának mércéje, akkor feltétlenül. Erről nem vagyok meggyőzve. De az biztos, hogy Kissinger és a klasszikus realisták egész világképe joggal nevezhető tragikusnak. A tökéletlen világba taszított ember sosem lehet képes magát megváltani, a kanti örökbéke-paradicsom elérhetetlen vágyálom. Ezért józanul meghatározott célok érdekében – a demokráciák, a nemzetünk, a civilizációnk védelmében például – valóban szükséges lehet olyan döntéseket hozni, amelyek önmagukban pusztítást, szenvedést okoznak, vagy egyszerűen erkölcstelenek. Hangsúlyozottan önmagukban! A politikatörténetben alig találni olyan politikust, diplomatáról nem is beszélve, aki bizonyos helyzetekben ne ezen ún. kettős erkölcs alapján járt volna el. A kérdés az, hogy az egyes esetekben valóban jogos cél érdekében annyi kárt okozott-e egy döntéshozó, amennyi elkerülhetetlen volt. S ha nem, akkor legalább jóhiszeműen járt-e el?

Valahol ezen a ponton ér véget a társadalmi erkölcs nevében folytatott ítélkezés, és kezdődik meg a történész munkája. (Természetesen a maga helyén kezelve mindkettőt legitimnek, sőt, szükségesnek tartom.) Utóbbi célja annak rekonstrukciója lehet például, hogy a hetvenes években, amikor Kissinger egy sor erőszakos, autoriter rezsim számára nyújtott támogatást, mennyire tartott ő, és mennyire tartottak kortársai, kollégái azoktól a veszélyektől, amelyek ellen fellépve döntéseiket meghozták. Jogos volt-e Suhartónak, az indonéz vezetőnek szabad kezet adni Kelet-Timor véres inváziója előtt? Valóban érdemben hozzájárult ez a szovjetek feltartóztatásához, s Kissinger ezt mekkora pontossággal láthatta? Ha Chile esetében valószínű is, hogy komolyak voltak a latin-amerikai kommunista fordulattól való félelmek, vajon az argentin katonai junta támogatása a hivatalból való távozása után – amelyről a Buenos Aires-i amerikai nagykövet is fenntartásait hangoztatva számolt be – indokolható volt-e baloldali puccs vagy forradalom veszélyével? A Kissinger működését érintő sok ezer, nyilvánossá tett (korábban pedig kiszivárogtatott) amerikai diplomáciai irat tanulsága szerintem az, hogy Kissinger és munkatársai – akik a mindenkori nagyhatalmak vezette világrend szükségszerűségében őszintén hittek – a nemzetközi rendszer adottságain és szerkezetén belül egyszerre igyekeztek elkerülni a vezető államok háborúját és az ellenfél térnyerését. Ennek során érzéketlenek voltak, vagy azzá váltak döntéseik emberi vonatkozásaival szemben, s nagyon megértővé azzal kapcsolatban, hogy a világ más részein nem az amerikai normák szerint folyik a politika. Ezért talán – a történész szerepéből kilépve – kimondható: jót tett az amerikai külpolitikai hagyománynak, hogy Kissinger sok szempontból működő, de morálisan az Egyesült Államokat megterhelő külpolitikájának korszakát épp a Carter-adminisztráció eltérő hangsúlyokkal jellemzett időszaka követte.