Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a Népszava, s a Köztársasági Elnök Hivatal meghívta vala: jöjjön egy lantosa az Óperencián túlra, kísérje az államfőt egy albániai útra. Mily szép gesztus eme, ám még vidámabb lenne, ha a legolvasottabb politikai napilap invitációja, ritkaság helyett a norma volna. Utópisztikus ábrándként felsejlik a gondolat, hogy egy ilyen újság időnként akár interjút is kaphat. Hogy bölcs vezetőink mind szívesen megosszák, döntéseiket milyen szempontok alapján hozzák.
A szerkesztők Tiranába engem küldtek el, felvértezve kérdésekkel - ha alkalom adódna, s a szerencse ránk ragyogna, tegyem fel őket, Novák Katalin köztársasági elnöknőnek. Például arról beszélhetne, mi vezérelte, hogy a baloldali politikusokkal szembeni terrorcselekményekért elítélt Budaházy György elnyerte kegyelmét. Érdekelne minket, hogy tervezi-e esetleg a tüntető diákokat és tanárokat fogadni, s méltó körülmények között újra meghallgatni. S kiváncsiak vagyunk arra, az ukrajnai háború kapcsán mit takar az oly gyakran emlegetett “igazságos béke” fogalma.
Novák Katalin indulásunkkor s visszatértünkkor is kedvesen köszönt nekünk, kezet rázott velünk, de sűrű programja, nem adott lehetőséget interjúra. Érhető, hisz nem azért ment ilyen távolságra, hogy értékes idejét magyar újságírókra szánja. Azt itthon is megteheti, hogy a sajtón keresztül a közvélemény kíváncsiságát kielégíti.
A köztársasági elnökünk odanyújtotta kisujját, de mi mégis kérnénk a karját. Hogy nyisson a Népszavára, annak lelkes olvasótáborára. Államfőként rengeteg gesztust tehet, javíthatja a közérzetet. A magyar nemzet egy nagy család, segíthetne kibékíteni állandóan veszekedő Fidesz-párti és ellenzéki ágát. Mi biztosítjuk a felületet, ha kérdéseinkre ad feleletet. Várja elnök asszony válaszait lapunk, addig is boldogan élünk, míg meg nem halunk.