Furcsa páros lehettek ők ketten: a nyugalmazott svájci vegyészmérnök és húsz évvel fiatalabb amerikai beszélgetőtársa, a lánglelkű beatköltő. Mégis elsőre megkedvelték egymást, szót értettek – megvolt köztük a kémia. Az LSD hozta össze őket. Az áldott és átkozott szer használatának tapasztalatait összegző kaliforniai tudományos konferencián, 1977-ben találkozott a két zseniális kísérletező, Albert Hofmann (1906–2008) és Allen Ginsberg (1926–97).
Hofmann, „az LSD atyja” decens polgár volt, távolt állt tőle mindenfajta elhajlás. A rangos Zürichi Egyetemen végzett, gyógyszeripari alapanyagokat állított elő a Sandoz laboratóriumában, és nagybani gyártási technológiájukon dolgozott. Gombákból, anyarozsból, csillagvirágból vont ki anyagokat, légzés- és vérkeringés-serkentőnek. Szintetizálta a lizergsav-dietil-amidot, de nem tudott mit kezdeni vele. Tudatmódosító hatását véletlenül fedezte fel (1943).
A C20H25N3O vegyülettel dolgozván furcsa érzetei, gondolatai támadtak. Nem hagyta nyugodni a kíváncsiság, próbaképpen lenyelt 0,25 milligrammnyit. Amikor mérgezésszerű tüneteket tapasztalt, elindult hazafelé. Kalandosra sikeredett a kerékpározás – utóbb a bicikli ezért vált jelképpé a pszichedelikus kultúrában. Az élményt megörökítette önéletrajzában (magyarul: LSD. Bajkeverő csodagyerekem, Edge 2000–NDI, 2003, fordította Bereczky Tamás).
„Hiábavalónak tűnt az akaratom minden igyekezete arra, hogy megállítsam a külvilág széthullását és énem feloldódását. Egy démon hatolt belém, és átvette a hatalmat a testem, az érzékeim és a lelkem fölött. Az anyag, amivel kísérletezni akartam, végül legyőzött… Innentől valójában elkezdtem élvezni a – csukott szemem mögött tovább tartó – színek és formák hallatlan játékát. Kaleidoszkópszerűen változva leptek meg tarka, fantasztikus képzetek, amelyek körökben és spirálokban nyíltak és csukódtak be újra, szín-szökőkutak fakadtak, átrendeződtek és keresztezték egymást egyetlen töretlen folyamban.”
Hofmann meséi szépek és izgalmasak, ám felfedezésének sorsa elborzasztotta a kémikust. Sokszor éltek vissza vele. Erőszakszervezetek fogolykihallgatásokon tesztelték, szakértelem és erkölcsi gátlások nélkül. Bulikban nyaldosták, holott a „trip” nem könnyed lazulás, rémületes hallucinációkat válthat ki. Az Oklahomai Egyetemen kísérletezés közben még elefántot is öltek (1962). Bárhogyan értette is, rátapintott a lényegre a „neuronauta” Timothy Leary (1920–96), aki pszichoterápiás pácienseinek gyógyszerként adagolta: „Az LSD tudatosítja bennünk, hogy seggfejek vagyunk.”
A „bajkeverő csodaszert” világszerte betiltották – ezzel pedig ellehetetlenítették ígéretes klinikai alkalmazását is. A Santa Cruz-i konferencián, ahol találkoztak, Ginsberg megkérdezte Hofmannt, miért nem „utazik” többé. A tudós azt felelte, megtapasztalta a hatást, nem kell ismételgetnie. Meglepetésére az egykori botrányhős lázadó, az Üvöltés költője helyeselt. Lehiggadt, ráunt a drogokra; a buddhista bölcselethez fordult, lánglelke a meditációban talált békét, vigasztalást.