A francia társadalom, és ennek következtében a filmgyártásuk igen gyorsan reagál a nemzeti traumákra és veszteségekre, így esetükben teljesen természetes, hogy alkotóik tudnak és mertek megnyilvánulni a 2015-ös párizsi terrortámadással kapcsolatban. Antoinette Boulat a 2021-es Velencei filmfesztiválon bemutatott Ma már holnap van című szerzői drámája kallódó huszonéveseket mutat be, miközben finoman beszél a Bataclan tragédia pszichés utóhatásairól. A tavalyi Cannes-i fesztiválon Cédric Jimenez rendezte November a francia terrorelhárítók reakcióit mutatta be Jean Dujardin átütő alakításával és vibráló erővel, ezen kívül számos dokumentumfilm is készült a témában. A magyar mozikba pedig most érkezett meg a legújabb egészestés játékfilm, a Nem kapjátok meg a gyűlöletem.
Kilian Riedhof rendezése igaz történet – még az igazon belül is igazabb, ha cinikus vagyok – mivel Antoine Leiris önéletrajzi regénye alapján készült, akinek a felesége életét vesztette a támadások során. Nyilván nem kevés ilyen, vagy hasonló traumával élő ember van, ám Leiris egy Facebook- bejegyzés után lett médiasztár.
„Nem adom meg nektek azt az örömöt, hogy gyűlöljelek benneteket. Pedig messzire mentetek érte, de gyűlölettel válaszolni tettetekre azt jelentené, hogy meghajlok azelőtt a tudatlanság előtt, ami ilyenné tett benneteket”
– írta a terroristáknak címzett írásában. A bejegyzést rengetegen osztották meg és érezték elementáris erejűnek. Sajnos az ebből készült film semmilyen szinten nem ugorja meg ezt a szintet.
Kezdjük a műfaji zűrzavarral. Hatásvadász melodrámaként indul: néhány jelenetben látjuk Antoine (Pierre Deladonchamps) és Héléne (Camélia Jordana) kapcsolatának idilljét, gyermekük, Melvil (Zoé Iorio) idilli életét. A nő végül elindul egy koncertre a legjobb barátjával, Brunóval (Yannick Choirat). Ezek után a film In medias res módon átcsap lélektani drámába, amint érkeznek a hírek, hogy terrortámadás érte Párizst és a férfinak szembesülnie kell a ténnyel, hogy felesége soha többé nem tér vissza hozzá és fiához. Ez az érzelmileg stimuláló kezdés még érthető is, hamar alkalmazza a rendező a konfliktust, és ezek után inkább a túlélőkre, a gyászra, az említett Facebook- bejegyzésre tereli a cselekményt.
A fundamentális probléma, hogy felszínesen, érdektelenül és túl óvatosan. Lehetett volna például markánsabban megmutatni Antoine lelki folyamatait, hogy a tragédia után miért nem a „kötelező gyűlölet” felé fordult, és hogyan találta meg a csonka család túlélését a megnyugvásban és megbocsátásban. Hiányzik a döntés mögött rejlő társadalomkritika a gyász erkölcsileg elvárt folyamatairól. Riedhof nem mert vagy akart állást foglalni, sokkal inkább arra tereli a művét, hogy inkább azt a kérdést tegye fel: mennyire tud hiteles maradni az az ember, akit a Facebook-bejegyzése után felkarol a mainstream média és tetszik vagy sem, megy a sikerhullámmal, ám a rendező ezt az izgalmas felvetést is csak elodázza. Gondolom, itt is megijedt.
Biztonsági játékot űz inkább, apa és fia új életének bemutatásával, amelyben vannak drámai és humoros jelenetek egyaránt – az égvilágon semmi olyan, amit már ne láttunk volna más filmekben. A pozitív oldalt erősíti Pierre Deladonchamps játéka, aki hiteles minden egyes jelenetben, így a végeredmény nem fájhat senkinek sem, igaz sokat emlékezni sem fogunk erre a produkcióra. A Nem kapjátok meg a gyűlöletem a fontos témák és a bennük rejlő letaglózó lehetőségek ellenére megrekedt a szürke átlag szintjén. Meg lehet nézni, vannak pillanatai, de ez akkor is egy bitangul nagy elszalasztott lehetőség.
Infó
Nem kapjátok meg a gyűlöletem
Bemutatja a Mozinet
