Nincs nálam az irodalmi bölcsek köve (ki plagizálta el? – kérdezhetné a posztmodern emlőkön nevelkedett olvasó)
Ha Szentkuthy Miklósra gondolok, vagy Szentkuthyt olvasok, akkor ez a szó jut eszembe először: kolosszális. Az volt írónak és embernek is, sőt, még az élete végén megmaradt egy-két óriási lófoga is kolosszálisan lógott ki a szájából, amikor a maga kolosszális módján felröhögött. Hiszen ő nem nevetett, hanem röhögött.
Ha ez első bekezdés alapján a kedves olvasó azt hiszi, hogy a XX. századi magyar irodalomnak ezt a jelentős íróját személyesen ismertem, akkor máris bevallom: nem, sajnos nem ismertem személyesen. Csakhogy úgy jártam vele is, mint minden más olvasó szokott a számára kedves írókkal, költőkkel: szinte személyes ismerősként tekintek rájuk. (Hányszor, de hányszor hallottam társaságban József Attilát így emlegetni: az Attila. Mármint olyanoktól, akik JA halála után évtizedekkel születtek. Életemben egyszer hallottam az Attila szót autentikus szájból: amikor Faludy Gyurka bácsi mesélt róla. Neki tényleg Attila volt. És ismertem valakit, aki még beszélgetett Karinthy Frigyessel. De ő meg Karinthy urazta az irodalom Fricijét…)
Nekem az 1908-ban, azaz a Nyugattal egy évben született Szentkuthy Miklós nem lehetett „Miki bácsi”, de magamban így nevezem. Ellentétben egykori tanítványaival, akik Fityónak hívták, ami állítólag az eredeti családnevéből, a Pfistererből keletkezett, a Szentkuthy ugyanis magyarosított név, méghozzá maga az író választotta – ami az ízlését példázza és dicséri. Amúgy én magam is találkoztam egy tanítványával, aki egyrészt nem Fityónak nevezte, hanem Tanár úrnak, továbbá igen nagy szeretettel beszélt róla – igen, a művei, az interjúi, a fotói alapján „Miki bácsi” roppant szerethető ember lehetett.
S ahhoz képest, hogy milyen nagy és fontos műveket írt, jószerivel feledésre van ítélve. Vagy én nem mozgok olyan körökben, ahol sűrűn emlegetik? Mit mondjak, ennek az utóbbi verziónak jobban örülnék, mint az előzőnek.
Hogy miért nincs benne az irodalmi köztudatban, nem nagyon értem, hiszen az 1934-ben megjelent nagyregénye, a Prae a XX. századi magyar próza egyik alapműve. Igen, jól látják, a Prae 1934-ben jött ki, azaz szerzőnk mindössze 26 éves volt ekkor. S hogy egy másik kolosszális írót említsek: Thomas Mann is éppen 26 éves volt, amikor A Buddenbrook ház című regénye napvilágot látott. Az író-kolosszusok már csak ilyenek – ők ketten cáfolják azon kedvtelve hangoztatott tételemet, hogy minden 40 év alatti szerző regényírónak éretlen tacskó, mert regényt (úgy értem, igazi regényt) csak 40 év fölött lehet írni. Ez a tétel nem igaz, tessenek elolvasni vagy újraolvasni a Prae-t, és meglátják: nagyon is lehet 40 alatt igazi nagyregényt írni. Az más kérdés, hogy amíg A Buddenbrook ház a Buddenbrook család egymást követő generációiról szól, a Prae voltaképpen kizárólag Szentkuthy Miklósról szól, ne tagadjuk, szerzőnk alanyi íróként kezdte, még ha időközben ki is ment alóla az alanyiság – vagy jobban mondva, a második világháború utáni rezsimek kirántották alóla azt a polgári talajt, amelyben a gyökerei eredtek. Szentkuthy ugyanis polgári író volt, méghozzá éppen abból a típusból, amit a Révay-féle „kultúrpolitika” annyira utált és megvetett, egy forradalmi úton eltávolított, letűnt kor íróinak tartva mindenkit, akinek volt gyerekszobája és még tudta Nyugat-Európáról, hogy az nem földrajzi hely, hanem szellemi tér.
Szentkuthy ilyen nyugat-európai kultúrember volt, beszélte a fontosabb világnyelveket, tudott zongorázni és nem mellesleg igazi irodalmat is tudott írni, azaz radikális volt, önfejű, eredeti, utánozhatatlan és egyéni. Tudom, tudom, voltak olyan művei (elsősorban a regényes életrajzokra gondolok), amelyek nem illenek bele ebbe a képbe, de hát egy Szentkuthynak is meg kellett élnie valamiből. Tanított és életrajzokat írt, de élete végéig megmaradt a Prae szerzőjének.
Továbbá: naplóírónak. Ő ugyanis még ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelynek tagjai (lásd: Illyés Gyula, Ortutay Gyula, Márai Sándor stb-stb) naplót írtak. A naplóírás ugyanis (tapasztalatból tudom) segíti az agyat a rendszerezésben, a tudatot pedig a megismerésben. A naplója (állítólag) százezer oldalra rúg, de ezt nehezen hiszem. Pontosabban: hiszem, ha látom. De attól tartok, én azt már nem fogom megérni, hogy a teljes Szentkuthy-naplót kiadják – pedig ez azzal járna, hogy a Prae szerzője átpozicionálná magát a nagy naplóírók közé. Hisz ne feledjük: a naplóírás a magyar próza egyik legszebb hagyománya (gondoljunk csak az újkori nagy erdélyi naplóírókra).
De persze ezen az átpozicionáláson tán maga Szenkuthy röhögne a legjobban – mit érdekelné őt, hogy mit gondol róla az utókor? Ő élte a maga szentkuthys életét, s mivel 26 évesen letett egy remekművet az asztalra, számára a következő pár évtized már csak a kádári hab volt a polgári tortán. Ilyen egy született klasszikus: akkor is röhög, amikor feltámad. Mármint íróként. Mert Szentkuthy írói feltámadásában biztos vagyok.
