Fernand Braudel, a mentalitástörténet világhírű francia kutatója a történelem három idődimenziójáról beszélt: a rövid időfogalomról, ami magát a legközvetlenebb eseménytörténetet jelenti, az eseményközpontú történelmi időt, vagyis az egyén által megélt pergő és folytonosan változó, újabb és újabb eseményekkel gazdagodó időt, amelyet sokszor – és nem mindig jogosan – a politikatörténet idejével azonosítanak. Az ennél „hosszabb” idő a konjunkturális idő, amely a társadalmi idővel azonos: a rövid idő struktúrákba, korszakokba való szerveződésének, a különféle társadalmi csoportoknak és jelenségeknek, a politikai, gazdasági vagy eszmetörténeti ciklusoknak, konjunktúráknak és korszakoknak az ideje. Végül a harmadik „idősík” az úgynevezett hosszú időtartam (longue durée), ami a „lassan folydogáló”, már-már „időn kívülinek” tűnő, a természet moccanatlanságára emlékeztető időbeliség, amelyet nem befolyásolnak sem az egyedi események, sem a különféle ciklusok, korszakok és konjunktúrák.
Braudel elmélete világossá tette, hogy a történelem szemléletének ideje nem homogén. Egy mélyreható társadalmi és politikai átalakulás, amely a tulajdonviszonyok megváltozását is eredményezheti, a törvények módosításával, vagyis a törvényalkotói folyamatok menetével párhuzamosan relatíve rövid időn belül megvalósulhat. Voltaképpen e történelmi értelemben rapidnak nevezhető folyamatnak az élménye adatott meg az 1990-es rendszerváltoztatást átélő generációknak.
Csakhogy a rendszerváltoztatást követően az ország lakosságának ugyancsak meg kellett tapasztalnia, hogy azt a mentális örökséget, amely az 1990-es esztendőt megelőzően hosszú-hosszú évtizedeken át meghatározta az egyes emberek személyes életét, gondolkodásának kereteit, a kialakított és gyakorolt szerepeket, szorongásokat, vágyakat és reményeket, a múlt lerázhatatlan terheként cipelte tovább magával a társadalom.
A szocializációs elvárások, az indoktrináció mechanizmusaira építő oktatási rendszer, a legkülönfélébb élményekből táplálkozó családi aggodalmak, a diktatúra kialakította reflexek, a közösségi és csoportos félelmek és az állandósult alkalmazkodási stratégiák, a megannyi korábbi, ebből vagy abból táplálkozó személyes és társadalmi traumák és az egzisztenciaféltés sok évtizedes gyakorlata, a civil kurázsi és a szolidaritás teljes hiánya, az infantilizált, önállótlanná edukált társadalmi környezet, a polgári mentalitásból természetes módon fakadó vélemény- és gondolatszabadság gyakorlatának elégtelensége, avagy az uram-bátyám feudális protekcionizmusára, kapcsolatrendszerére és a fraternizálás megszokott praxisára rendületlenül számító állampolgári habitus az „időtlenül” továbbhordozott mentális örökség együttes kialakítója, megformálója és életben tartója.
A braudeli „hosszú időtartam”, amely a politikai berendezkedéssel vagy a tulajdonviszonyokkal ellentétben semmilyen látványos változást nem mutat, a társadalmi mentalitás állandóságának, rendkívül lassú, alig-alig érzékelhető, s generációkon átívelő mozgásának vagy inkább mozdulatlanságának hordozója.
A lezajlott rendszerváltás ellenére elementáris érdekeinkért és jogainkért továbbra sem vagyunk képesek kiállni: a belénk ivódott félelmek és beidegződések, az ilyen meg olyan diktatúrákból magunkkal cipelt hárító reflexek, a kollektivista elnyomás okozta öntudatdeficit, s az államnak való sok évtizedes kiszolgáltatottság eredményezte etatista függőség tette immunissá és apatikussá ezt az országot. Szórványzsörtölődésektől eltekintve csendben elfogadottá és legfeljebb hétköznapi poénok tárgyává vált annak bizonyossága, hogy a magyar állampolgárokat az 1990 előtti rendszerből jól ismert hatalmasságok klónjai továbbra is rendre meglopják és kifosztják, mondjuk a nyugdíjpénztárak lenyúlásától kezdve, a minden magyar állampolgárt megillető EU-s pénzeknek saját maguk, rokonaik és csókosaik privát zsebébe történő gátlástalan leszivattyúzásán, vagy a természet-adta közös vagyon, a Balaton egymás közötti elosztásán keresztül a közpénzekből milliárdossá feltuningolt családtagokig és strómanokig, vagy az állandósult, s a saját pártcsaládhoz tartozó vállalkozók érdekében rendszeresen elkövetett közbeszerzési jogsértésekig.
Elfogadja és természetesnek tekinti az ország az Alaptörvényben foglaltaknak, így a testi és lelki egészséghez való jognak a napi gyakoriságú, szervezett és államilag kivitelezett semmibe vételét.
Az évtizedeken át fizetett tb-járulék ma csak szétvert, kifosztott, működésében ellehetetlenített, a kora-középkor világát felidéző egészségügyi ellátásra biztosít lehetőséget. A túlélés reményében – ha a rendszer nem kiválasztott kegyeltjeinek egyáltalán még futja rá – a privát ellátást szükséges igénybe venni, ahová az állami egészségügyi intézmények lerohasztásával és kivéreztetésével és a szakmai személyzet ellehetetlenítésével előre megfontolt módon, szánt szándékkal térítették át a rászorulókat.
És gyávaságból, érdektelenségből, valamint teljes képtelenséggel arra, hogy saját jól felfogott elemi érdekeit érvényesítse, hallgat az ország, hallgat a szakma jelentős része, és hallgatnak mindazok, akik gyermekeik és unokáik révén a legközvetlenebbül érdekeltek és elkötelezettek szeretteik és az egész ország jövője iránt. Míg a rezsim agyondotált emberei, propagandistái, és sírig hű kiszolgálói a leendő kiváltságosok utánpótlását előkészítendő, saját gyermekeiket a legrangosabb külföldi iskolákba, egyetemekre küldik, addig a hazai indoktrinált, morálisan és szakmailag lezüllesztett köz- és felsőoktatási rendszer az összeszerelő üzemmé és a multik hátsó udvarává átalakuló magyar valóság nélkülözhetetlen cselédsorának kialakításán szorgoskodik. A szülők, a nagyszülők, s a társadalom egésze némán és meghunyászkodva asszisztál saját gyermekei és unokái sorsának ellehetetlenítéséhez, s a legnagyobb és leggaládabb lopáshoz: az ország jövőjének elrablásához.
Csakhogy a tartós, korokon és rendszereken átívelő, s hosszú időtartamra „berendezkedő” mentalitás nem csupán a múltból örökölt magatartásminták, reakciók, gondolkodásformák és értékrendek tartós megkövesedését idézi elő. A hosszú időre kiható mentális paradigmák a jövőre is hatással lesznek, megfertőzve a következő, tán még meg sem született nemzedékeket. Tévedések elkerülése végett:
nem a bűnszövetkezetben elkövetett köztörvényes bűncselekmények, az ellopott közpénzrengeteg, a megszerzett földek, kastélyok, ingóságok és ingatlanok képezik az Orbán-rezsim legnagyobb bűnét,
és persze nem is az ehhez való „törvényes” falazás (vesd össze a legfőbb ügyész „otthonról hozott” személyét). Egy ország gazdasági tönkretétele és ellehetetlenítése – erre a legújabb példa az a gusztustalan és rendkívül kártékony ötletcsomag, amely „szociális hozzájárulásnak” mondatik (hogy miért, azt senki se kérdezze) és amelyről süt, hogy megalkotója a makroközgazdasághoz ugyan semmit sem konyít, kizárólag a rendszer embereinek és hűbéreseinek érdekeire (és a tulajdonukban lévő bankokra) képes fókuszálni – nagy nehézségek árán, kínlódva, gyötrődve, generációkat felemésztve, ám idővel rendbe tehető. A történelmet ismerők pontosan tudják, hogy egy-egy korábbiakban gazdaságilag tönkrement birodalom képes volt újra talpra állni, s másod- vagy harmadvirágzását megérni.
A köztörvényes bűnöknél sokkal súlyosabb, kártékonyabb és időtállóbb az a tényleges nemzetellenes rombolás (az elkövetők szókincsét kölcsönvéve bátran nevezzük ezt hazaárulásnak), amelyet a kollektív mentalitásban, a lelkek pusztításában hajtott végre az Orbán-kormány, közpénzek milliárdjaiból fenntartott propagandista-zsoldosainak agyakat átmosó galád, velejéig hazug közreműködésével, visszarepítve az országot évtizedekkel ezelőtti múltjába, a még mindig magunkban hordozott feudálszocializmus otthonosan meghitt és változatlanul ismerős, vagy újra ismerőssé tett világába.
A jelenleg adott magyar társadalomban messzemenően elfogadott és tudomásul vett tény, hogy minden civilizációs elvárással vagy szemponttal ellentétben a politikában és a politika holdudvarában tevékenykedőknek nem a közjó szolgálata a legelemibb kötelessége, hanem a saját érdekek és szempontok gátlástalan érvényesítése.
Mindez a legsilányabb emberi tulajdonságokat hozta a felszínre, s tette azokat a hatalmi pozíciókba kerültek legfőbb attribútumaivá: így például a „csak arra vigyázzunk, hogy ne mi kapjuk a legtöbbet” gátlástalanságát, vagy a cinikus „ha támadják, majd meghosszabbítjuk Bicskéig, és ha akkor is támadják, akkor Lovasberényig” bosszúállásra kész elborzasztó primitívségét. A minden embertelenséggel és kíméletlenséggel szembeni gazdagon honorált közömbösséget, az ugyancsak felülről dotált, füleket befogó, szemeket lehunyó végtelen lojalitást, a racionális érvelést mellőző átkozódást és szitkozódást, a szabályok folytonos kijátszásának technikáját, az egoizmust, a csalást, a közösségi normák semmibe vételét, a gazdasági és politikai korrupció minden létező módját, a rendszerhű figuráknak sokszorosan bizonyított alkotókkal, tudósokkal, művészekkel, közéleti személyekkel szembeni gőgjét, irigységét és frusztrált ellenszenvét, a hatalmi támogatottságból táplálkozó roppant bátorságot és a saját munkásságukkal szembeni, mindennemű önreflexiótól mentes megrendíthetetlen és töretlen öntudatot, a jól ismert ressentiment érzését. És nem utolsó sorban azt, hogy már szégyenkezésre sincs okuk: gazemberségüket, alattomos módon megszerzett, nem a saját tehetségüknek, kizárólag a Legfőbb Nagyúrnak és a hatalmi konstellációnak köszönhető meggazdagodásukat immár titkolni sem szükséges, nem kell szemérmesen hallgatni minderről, hanem pont ellenkezőleg: a moral insanity erkölcsi elmezavarával büszkélkedni, a protekcionista kiváltságokat fennen hirdetni, hogy a hatalomhoz hű fegyverhordozók a maguk számára megszerzett javakat kecsegtető példázatként mutathassák föl.
Közben pedig hipokrita módon papolni nemzetről és kereszténységről.
Akinek pedig nincs ehhez sem gyomra, sem kellő romlottsága, gátlástalansága és züllöttsége, vagy akinek a civilizáció romjain még maradt valami csekélyke, amonnan mélyen lenézett és megvetett, naponta kigúnyolt és semmibe vett hite, elkötelezettsége, hagyományos értékrendje és kikezdhetetlen agytekervénye, az forduljon föl a legelső útszéli árokban. Ha maguktól erre képtelenek, a legnagyobb készséggel segítenek be ebbe a folyamatba napjaink magyar állami-officiális keresztényei: egzisztenciális fenyegetésekkel, megfélemlítésekkel, karaktergyilkosságokkal, elhallgattatással, gyalázkodásokkal és gyomorforgató trágár szitkozódásaikkal, mindazzal, amire kelléktárukból futja.
A mentalitás hosszú időtartama lassan százötven éve nem adja meg magát e honban, inkább bővítetten (és reménytelenül) újratermelődik. Ezért lehetnek meghitt, közeli ismerőseink Mikszáth, Eötvös, Kemény Zsigmond vagy Móricz alakjai, ezért érezzük elevenbe vágó aktuális szövegeknek Vajda János és Ady politikai publicisztikáját, s
ezért tántorog ki Amerikába és a honi vezetőink által gyűlöltnek és dekadensnek nyilvánított Európába sok százezer emberünk. Köztük a legjobbak és a legtehetségesebbek. Akik maradnak, azok pedig rendületlenül őrzik és szaporítják másfél évszázad mentalitását.
Magyarország nem előre megy, igaz, nem is hátra. Magyarország vígan és önfeledten alussza tovább Csipkerózsika álmát.
