A Múzeum körútról indul a séta, már itt érződik a tucatnyi résztvevő között egy láthatatlan fonal. Együtt megyünk, a járdán hömpölygő turisták, egyetemisták és közlekedők tömegében is figyelve egymásra, mintha összetartoznánk. Grélinger Ágnes a Károlyi kertben egy odvas fához vezet bennünket. Mindenki vehet a fatörzsbe rejtett levélkékből, amelyeken a rajzolt térkép mellett instrukciók olvashatók, úgymint Megérkezés, Inspiráció, Felfedezés, Törődés és Elengedés.
A kora nyári fényben ringatózó lombok alatt, a zsibongó parkon át elindulunk az Egyetem tér felé. Miért épp ide tartunk? – kérdem Ágitól. Később elmeséli, tudatosan keresi az olyan városi tereket, amelyeknek például történelmi sebeik vannak, és törődésre lehet szükségük.
Városokban gondolkodva
– Én ezt testből érzékelem, figyelek arra, milyen testi érzeteim lesznek, amikor megérkezem valahová. A performanszban is erre ösztönzök mindenkit, keressék meg, mi húzza őket, merre, és hallgassanak a megérzéseikre. Sokat gondolkodom azon, hogy ahogyan egy teret megterveznek, felépítenek, milyen mozgásokra, sebességre, időeltöltésre sarkall bennünket, illetve egy város felépítése hogyan tükröződik a gondolkodásunkban. Másképp kell gondolkodnom Budapesten, ahol mindig van egy Dunához való viszonyítás és egy kis kuszaság az utcák és az irányok tekintetében, mint mondjuk Berlinben, ami sokkalta vonalasabb, kiszámíthatóbb. Koppenhága, ahol hét évig éltem, teljesen lapos, emiatt ott kevésbé érzem, hogy van rálátásom a dolgokra. Könnyebb benne ragadni történetekben, kis dolgokban, mert nincs egy magasabb pont, ami perspektívát nyújthatna; viszont tágasabbak az utcák és tisztább a levegő, amitől én is tágasabbnak és tiszteletreméltóbbnak érzem magam.
Egy évet éltem Lisszabonban, ott az volt a benyomásom, a dimbes-dombos, kacskaringós utcákkal teli város játékossága az én játékosságomban is megelevenedik. A különböző helyeken mást is érzek lehetségesnek. Ez persze függ a kulturális beidegződésektől, hogyan nőttem fel, és mit teszek, ha olyan helyre megyek, ahol nem ismerem a szabályokat. Könnyebb ott bátrabbnak lenni, ahol nem is tudom, mihez viszonyítva csinálom, ami belőlem jön. Itthon sokkal inkább vagyok kondicionálva arra, mit lehet és mit nem, és
más munkát, önismeretet, bátorságot igényel, hogy merjek elképzelni egy másfajta valóságot
– magyarázza az ajkai születésű világjáró művész, aki cserediákként Panamában is élt egy évet. Közben megtapasztalta, „nincs olyan, hogy normális”, mindenhol más-más szabályokhoz igazodnak.
A létezés minőségei
Dániába a tánc iránti szeretete vonzotta, vitte a vágy, hogy ezt tanulhassa Európa egyik legrangosabb táncművészeti egyetemén, ahol improvizációs és szomatikus (a testre vonatkozó) technikákban is képeződött.
– Ott tanultam meg még azt is, hogy mondhatok nemet, és nem kell folyton védekezőállásból indítanom, nem akar bántani senki. Ha az adóhatóság felhív, csak segíteni akarnak valamit megoldani. Van egyfajta bizalom, amit megélni teljesen más testminőségben létezést tett lehetővé. Nekem puhulnom kellett, itthon direktebb voltam, érdesebb, abban a kontextusban meg kellett tanulnom nem egyenes nyíllal lőni, bizalommal kérni. Utólag látom, mennyit változtatott ez rajtam, és ma már tudom a két helyet egymás fényében nézni. A világnak nincs egy közepe, illetve mindenki a saját világának a közepe. Nincs általános igazság, hogyan lehet jól élni, de vannak emberi minőségek, életkörülmények, most nem is az anyagiakra gondolok, amelyektől könnyebb a létezés – meséli Ági.
Hogy most mégis hazaköltözött, annak számos oka van. Vissza akart térni a gyökereihez, hogy az anyanyelvén beszélhessen, kapcsolódjon a családjához, a kultúrájához, újra megismerje önmagát ebben az új valóságban, és megválaszoljon olyan kérdéseket, amelyeket csak itt tud feltenni magának.– A visszatérés nehezebben ment, mint gondoltam. Én is megváltoztam, a hely és az emberek is, a kulturális sokk visszafelé is működik. A kultúra helyzete és (nem) támogatottsága sok független művészhez hasonlóan engem is szorongással tölt el (a héten nyílt levélben tette fel a kérdést 25 neves független társulat, miért ítélték őket halálra, miután nulla forint támogatást kaptak az amúgy is drasztikusan csökkentett működési pályázati keretből – a szerk.).
Kérdés, hogy ez most egy gyásztánc, amikor még lehet gyönyörű dolgokat csinálni, vannak itt még alkotó emberek, de ez már a végpont, vagy megtaláljuk annak alternatív módját, hogyan tudunk továbbra is alkotni a nehéz feltételek mellett.
Én is látom, milyen politikai döntések születnek, ez hogyan csorog le az egyén szintjére, az interakcióinkra az utcán, a villamoson, az interneten, ez a feszültség valahonnan jön. Számomra a váltópont annak elfogadása volt, hogy ez most nehéz. Bele kell ülni ebbe, hagyni, hogy legyen, ami van. És ha lehet, ami van, át tud alakulni. Hiszem, hogy először a testben kell azt megtapasztalni, amit szeretnénk elérni, hogy változhassunk, ezután könnyebb találkozni azokkal a helyzetekkel, amik ezt szolgálják. Ha feszülünk, tiltakozunk, védekezünk, semmi sem tud elmozdulni. A másik fontos dolog szerintem a hála, ez sem pénzhez kötött, hálásak lehetünk azért, amink van, bármennyi is ez. Ez magasabb rezgésszámú elektromágneses mezőt eredményez a testben. Képes akarok lenni itthon megteremteni azt a létezést, amiből nem kell elmenekülni. Ehhez szükséges az is, hogy legyenek egymást megtartó közösségek, ahol hasonló értékek és gondolkodás mentén tudunk időt együtt tölteni. Nagy kérdés, hogyan tudnának a buborékjaink többet találkozni, hogy jobban megértsük egymást, tudjunk egymással beszélgetni.
Mentális sebgyógyítás
Ági pár éve nemzetközi kurzusokon tanul egy tudatalapú gyógyítási technikát. Az ún. BodyTalk a John Veltheim ausztrál orvos által kidolgozott módszer a test öngyógyító folyamatainak megsegítésére. A mentális sebek begyógyításához is megvan a tudásunk, mondja, ahogy a szervezetünk azt is pontosan tudja, mit kell tennie, milyen sorrendben, hogy összeforrjon, ha megvágtuk magunkat.
– A test egy archívum, mindent tárol tudatosan vagy tudatalatti szinten, amióta létezünk; egyes irányzatok szerint a magzati korból és transzgenerációsan is. Minden tárolt emlék dolgozik a mélyben, a felszínen sokszor nem is értjük, mi merít le. A technika egyik része, hogy ezeket megszólítsa. Ennek van egy sajátos módja, ahogy a kezelő kopogtatásokkal segít lenyugtatni az idegrendszert, és visszaállítani egy nullállapotba. A testünk tudja, mire van szüksége, néha csak idő és figyelem kell, hogy ezt megmutathassa. Rohanó világban élünk, a figyelmünk szétforgácsolódik, szabadúszó művészként főleg, de másoknak is ott a munka, a különböző projektek, a család, az internet. A fókuszált figyelem már okoz egy komoly változást a rendszerben, ezen túl pedig a test a prioritásait mutatja meg, mire van szüksége, mit kell helyreállítani. Én nem gyógyítok, nem is diagnosztizálok, a szervezet veleszületett intelligenciáját használva segítek szinkronizálni és egyensúlyba hozni az ember energiáit.
Ági szerint egy helynek is lehet „teste”, tudata, ami ugyanúgy archívumként működik. David Bohm amerikai kvantumfizikus hologramelméletét idézi fel, amely szerint a világegyetem szilárd formája csupán látszólagos, a mindenki által megélt valóság pedig egy hologram. Bohm szerint a szubatomi részecskék azért képesek egymással kapcsolatban maradni és a fénynél is gyorsabban kommunikálni, mert valójában nem különálló egységek, hanem egy alapvető egész kiterjesztései. A részecskéket mi azért látjuk egymástól elválasztva, mert csak a valóság egy kis szeletét érzékeljük, egy illúziót, így még az is lehetséges, hogy az univerzum egyetlen hatalmas, élő szuperszervezet.
– Az elmélet szerint mindegy, melyik szinten nézzük, ugyanazok a folyamatok megtalálhatók kicsiben, mint nagyban. Miután hazajöttem, láttam, hogyan viszonyulunk a köztereinkhez, miként bánunk velük, például hogyan szemetelünk, ami visszahat arra, mi hogyan érezzük magunkat.
Nem is kell tényként kezelni, elég kérdésként elfogadni, mi van akkor, ha mi ezt csináljuk itt a térben, azzal valamit gyógyítunk? Akár magunkat?
Mi van, ha lehet új dolgokat beleírni egy tér szövetébe? Amikor elkezdünk figyelni, jönnek olyan információk, hogy megannyi párhuzamos valóság van jelen ebben a pillanatban, de hogy mihez van hozzáférésünk, függ attól, hová fordítjuk a figyelmünket és minek az érzékelését gyakoroljuk. Ha a természetben vagyunk, sokkal inkább érezzük, hogy részei vagyunk a nagy egésznek, nem pedig az uralkodói. A városi környezet ettől elidegenít, emiatt sokkal könnyebb nem foglalkozni például a klímakatasztrófával, ami valójában emberkatasztrófa – mi fogunk kihalni.. A föld is „mi vagyunk”, ha ezzel nem törődünk, magunkat pusztítjuk el…
Törődésre ihletve
Miután a csoport szétvált, ki külön, ki a párjával fedezte fel az Egyetem tér minden sarkát-szegletét, közben azt kérdezve magunktól, vajon mire lehet ennek a helynek szüksége? Hogyan tudnék vele törődni? Akadt, akit ez egy fa átölelésére ihletett, más egy szobrot simogatott meg, közben fél szemmel követtük egymást is, míg Ági – a szó tágabb értelmében – betáncolta az egész teret.” „Külsősök” is érdeklődtek, lehet-e csatlakozni, aztán fél óra alatt beleolvadtunk a városi tájba, végül egy pontban összegyűlve megosztottuk egymással az érzeteinket, élményeinket. Búcsúzóul feladatként kaptuk, hogy papírra vessük most támadt gondolatainkat, és üzenet formájában hagyjuk ott valahol, vagy adjuk át valakinek. Talán így a változás tovább is hullámozhat, még mélyebb s egyszerre magasabb szinteken.
