Kétszer kényszerültem pót- illetve utóvizsgára, azaz két alkalommal buktam meg egyetemi tanulmányaim során az ELTE Bölcsészkarán. Mindkét bukás magyar szakos tantárgyhoz kapcsolódott (a másik szakom a filozófia volt), s mindkét esetben Szerdahelyi István irodalomtörténész, esztéta volt a vizsgáztató tanár. Az első tanév első félévén minden magyar szakos hallgató számára kötelező tantárgy volt az Esztétika (vagy Bevezetés az esztétikába?); a tárgyhoz kapcsolódó előadást Szerdahelyi tartotta, s az egész évfolyamot személyesen ő maga vizsgáztatta – az általa írott, Az esztétikai érték (Gondolat, 1984) című művet kellett felmondani. A pontos részletekre már nem emlékszem, annyi biztos, hogy a „szabadság”-fogalommal nem volt elégedett, s azzal küldött el, hogy akkor most „egzisztencialista módon seggbe fog rúgni”. A pótvizsgán aztán már szépen felmondtam az elvárt hegeli/marxi fogalomrendszert.
A második félév végén ismét találkoztunk; ekkor a Verstan című tárgyból kellett vizsgázni egy ugyancsak általa írott könyv alapján (Szepes Erika–Szerdahelyi István: Verstan. Gondolat, 1981). A vizsgára a beugró abból állt, hogy Szerdahelyi felütötte az előtte fekvő négykötetes Hét évszázad magyar versei című válogatás egyik kötetét és véletlenszerűen rábökött az egyik költeményre, amelyről meg kellett állapítani, hogy milyen verselésű. Ha ez sikerült, jöhetett maga a vizsga. Bár okulva az előző félév tapasztalatából napokig verslábakat bifláztam, évfolyamtársaim egy jelentős részéhez hasonlóan elsőre nem, csak másodjára sikerült megugranom az elvárt szintet. Annyi haszna e tárgynak mindenesetre volt, hogy máig fejből fújom a különböző időmértékes verslábakat, sorfajtákat: a daktilusokat, trocheusokat vagy az anapesztusokat.
És ha már anapesztusok; előző írásaimból kiderülhetett, hogy Ottlik Géza az egyik meghatározó, kedvenc prózaíróm. Ezért is lepett meg a Pályákon című írása (A Valencia-rejtély – Hajónapló – Pályákon. Magvető Könyvkiadó, 1989), amely nem sokkal a verstanvizsga után került a kezembe, s amelyben Ottlik gyönyörű, tiszta anapesztusokat sorol: „Levegőt, anapesztusokét. Anapesz-tusokét - Leve-gőt-Leve-gőt - (Ki tud itt - anapesztusokat - beleszőni a nyelvbe - Arisztophanész ha tudott görögül, lehet itt minekünk magyarul ma?)” Már az idézet első mondatát – „ Levegőt, anapesztusokét” – három anapesztus – ti-ti-tá, ti-ti-tá, ti-ti-tá – alkotja, s ami utána következik… Persze, tegyük hozzá, egy olyan íróról van szó, akinek egyik kötetcíme saját nevére rímel: Ottlik Géza: Próza.
S hogy Ottlik kitől tanulta „az anapesztusok tiszta levegőjét”? „Jó csapatunk volt; nagy négyszer-százasunk, Rónay-Nemes Nagy-Mándy-Pilinszky”, „Ágnes és Gyurka (Nemes Nagy Ágnes és Rónay György – a szerk.) ugyanis nagy verstani vitákat folytattak (...) Az a bizonyos utolsó előtti láb jambusa lehet-e trocheus? Mi ebbe Ivánnal készséggel beleegyeztünk volna, de nem úgy a költőink. A szenvedélyek összecsaptak. Aki mindezt hallgatta, mindenképpen bajba kerülhetett.”